Életmód
4 dolog, amire mindenki rájön előbb-utóbb, aki fut
Van, aki gyerekkorától imád futni, más csak később érez rá a sport ízére. Ezekhez a felismerésekhez a többség viszont eljut.
A futás egyfajta meditatív állapotot idéz elő, ami kreatívabbá tesz
Nem véletlen, hogy a meditatív állapot a tudomány mai állása szerint kreatívabbá teszi az embert, hiszen amikor az elme hangja elcsendesedik, az intuíciók hozzáférhetővé válnak. Szerencsére nem csak csendes-ülős kontempláció létezik, hanem komoly népszerűségnek örvend a dinamikus meditáció is. Nos, a futás ebbe a kategóriába tartozik, legalábbis számomra.
A tudatos és tudattalan ént a légzés köti össze, hiszen ez az egyetlen automatizmus, amit kedvünk szerint irányíthatunk is (a szívverésünkkel vagy a kiválasztásunkkal már más a helyzet). Amikor futás során a légzés megváltozik, egy bizonyos ponton módosult tudatállapotba kerülök: nem csak azért, mert túlélésre játszom, hanem azért is, mert így kikapcsol az elmém, és hozzáférhetővé válnak a korábban nem tudatosodó megérzések, gondolatok, összefüggések.
Segít kilépni a komfortzónából, és ez mindig egy lépés előre
A rutinos futó, aki rendszeresen sportol, hozzászokik egy bizonyos fajta terheléshez, ilyesformán a szervezete idomul a futáshoz: már nem gyorsul fel úgy a lélegzete és szívverése, ha nagy távot fut le. Ehhez azonban szükség van arra, hogy óvatosan bár, de rendszeresen tágítsuk a komfortzóna falait, s így még jobbak és jobbak lehessünk.
Nem titok, hogy a test és a lélek hatással van egymásra, így kicsit sem meglepődve tapasztalom, hogy ahogyan egyre többet bír a testem, úgy lelki szinten is egyre rugalmasabb, nyitottabb, bátrabb és erősebb vagyok.
Bár mind magányos farkasok vagyunk, a közösségi élmény mindent visz
A kocogás és a túrázás a legtöbbször magányos tevékenység, a már említett meditatív jelleggel. Közben mégis csak ez az a platform, ahol a legtöbb különféle emberrel találkozhatsz, a szakállas remetétől a vezérigazgatóig. A közös téma adott: a futás, és minden, ami ahhoz kapcsolódik.
Hatalmas történeteket hallunk az akaraterő diadaláról: engem már a dögunalmas tehetségkutatóknál is ez mozgatott meg a legjobban, nem a hangképzés és a színpadi jelenlét. A lány, aki a bostoni maratont érintő terrortámadás során elvesztette a fél lábát, most mégis újra fut. A szomszédom, aki autista gyerekekkel fut, hogy sikerélményük legyen. Az ötgyerekes anya, aki ötven fölött kezdet futni, és már 30 kilót dobott le. A világ legidősebb futója, aki százévesen is végigcsinálta a maratont. És azok, akik „csak” vannak, és napról napra legyőzik önmagunkat a legnagyobb hőségben és a fogcsikorgató hidegben is.
A legjobb, ha nem a teljesítmény a legfőbb szempont
Sokáig szorongtam és szégyenkeztem, ha láttam, hogy más futók jóval gyorsabbak nálam. Máskor büszkén húztam ki magamat, ha lehagytam pár meglett férfit a teljesítménytúra kocogós szakaszán. Akadt olyan ismerősöm is, aki rávett, hogy egy-egy jobb applikáció segítségével mérjem a teljesítményemet, amit aztán a Facebookon is megoszthatok.
Kocakocógént aztán lassanként eljött a felismerés: nincs értelme ahhoz, hogy másokhoz hasonlítsam magamat, a saját teljesítményem kizárólag a magam tükrében értelmezhető. S mint ilyenhez, nincs is köze senkinek. A futásnál nagyon jól látszik a régi, már-már elcsépeltnek tűnő bölcsesség: az út a fontos, nem a cél.
Nyitókép: pixabay.com cco
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.