A film, amiért megéri elkapni a koronavírust? – TENET kritika

Mégis mire lehet nagyobb szükségünk 2020 vége felé közeledve, mint egy filmre, amiben zavarodott, szájmaszkos emberek rohangálnak össze-vissza, reménykedve, hogy nem jön el a világvége? Mégis mi másért kockáztatnánk a koronavírussal való fertőzést, minthogy beülünk a TENET vetítésére, a filmére, ami egymaga hivatott visszalehelni az életet a moziiparba, és csak úgy mellesleg megváltoztatni mindent, amit az akciófilm műfajáról tudni vélünk? Mégis miért ne dobnánk sutba minden racionalitást, és merülnénk el ennek az agytekerős alkotásnak a káoszában, mind a képernyőn, mind a közönség soraiban ülve, százszámra, szorosan egymás mellett?

Mert káoszból bőven akad, ahogy lemerülünk a simán csak Főszereplőnek nevezett főhőssel (John David Washington) az időbűnözők, a jövővel folytatott hidegháború, és a golyókat a falakból kiszippantó fegyverek világába. A Főszereplő egy kezdő James Bond-típus, aki a karizmát és a sex appealt tanító MI6-es gyorstalpalók helyett valószínűleg Marty McFly-jal varázsgombázott, és még mindig nem jött le a nagy bevetés előtt.

Mármint ez legalább egy jobb racionális magyarázat a TENETre, mint amit a film ad saját magára.

Megszoksz, vagy megszöksz

Vannak itt komoly nemzetközi összeesküvések, időben relatívan kezelt, bombasztikusan megvalósított akciójelenetek, illetve minden, amit elvárnánk egy olyan Christopher Nolantől, aki már lassan egy évtizede nem hallhatta a „nem” szót bármilyen stúdiófőnöktől. A TENET egy megalomán, elszabadult elme alkotása, ami megköveteli a nézőtől, hogy vagy másszon fel a „zseni” szintjére, vagy hagyja, hogy a film két és fél órája a lehető legértelmetlenebb időtöltés legyen. Mert a veretes koncepció, a néha követhetetlen akció, és a konyhasufni-filozófia félsódéros bebindzsizése tényleg magába foglal mindent, ami értékelhető a filmmel kapcsolatban.

A dialógusok üresek és suták, az emberi érzelmeket inkább elmagyarázzák, mint megélik, a karaktermotivációk, hátterek pedig pont annál a két embernél hiányoznak, akikkel a legjobban kéne törődnünk. A Főszereplő Frodójának Samuja, Neil (Robert Pattinson) karaktere is csak az egyre bonyolódó sztori keretein belül értelmezhető, pár bro-mance pillanatnál többet egyik szereplő sem kap. Gene Siskel után szabadon én néha szeretem elképzelni, hogy milyen lehet ezzel vagy azzal a filmszereplővel meginni egy sört a való életben, és dumcsizni egy fél órát teljesen átlagos, emberi dolgokról. Ezek ketten valószínűleg az üveget se lennének képesek megbontani.

Időhurkok, imák, szerelmek

A film két másik fontos karaktere, a Kenneth Branagh által játszott orosz maffiózó, illetve az Elizabeth Debicki által alakított, sokat szenvedő felesége viszont jobban működnek. Igaz, minden létező motiváció és párkapcsolati momentum ugyanabba a gépies, erőltetett dialógusba van becsomagolva, mint a film elvontabb részei, de köztük legalább él egy olyan dráma, amit jobb híján a TENET szívének lehet tekinteni.

Branagh karakterének kontrollmániája és istenkomplexusa nemcsak a rendező látens elmeállapotával rímel, de kiterjeszti, és globális szintre emeli a féltékeny férj, az erőszakos házastárs, a toxikusan férfias hülyegyerek motívumát. Debicki játéka sokkal passzívabb (de legalább talán ő az első Nolan-feleség, aki nem holtan kezdi a filmjét), és őáltala lesz értelmezhető a főgonosz motivációja, ezzel együtt pedig az egész film. Illetve inkább az a része, amit a szemeink fizikailag be képesek fogadni.

Rend a káoszból

Az, hogy a TENET végül nemcsak egy nézhető valami lesz, de egy igazán lehengerlő moziélmény, nagyban a készítők technikai hozzáértésének köszönhető. Habár számtalan ponton nehéz követni az akciót, az Eredet-veterán Nolan talán az egyetlen ember, aki az efféle időben és térben relativizált lövöldözéseket és autós üldözéseket képes bemutatni. Hoyte Van Hoytema operatőr képes felérni a feladathoz, Jennifer Lame vágó munkája pedig erősen Oscar-esélyes. Amikor azt írom, hogy „nehéz követni az akciót,” azt értem alatta, hogy „kisebb csoda, hogy egyáltalán lehet, ezért pedig minden tiszteletem ezeké az alkotóké.”

A TENETről a néző szédülten, diszorientáltan távozik, reménykedve, hogy ezek nem a koronafertőzés első tünetei. Jobb esetben nem azok, ezért a kőkemény moziélmény, a megismételhetetlen látvány, és az a sztori felel, aminek a kibogozására valószínűleg szükség lesz egy második megtekintésre. Ha pedig elég ember lesz hajlandó ezt megtenni a járványveszélyben, akkor a film talán képes lesz elérni célját, és újra bedörrenteni a mozizást, mint iparágat is.

Mert sajnos a TENET akármilyen suta, következetlen film is, annyira lehengerlő, zsigeri élmény, hogy kötelező nagyvásznon nézni. A választás Christopher Nolan megalomániája és a saját egészségünk között pontosan olyan nehéz, mint amiben reménykedtünk.

Bárcsak ne kellene leírnom, hogy húzzatok a moziba most rögtön, de sajnos muszáj.

Értékelés: 7/10

Képek: Warner Bros.