Több mint fegyvermániás, alkoholista, drogfüggő, újságíró – Hunter S. Thompson a legnagyobb ikon

A gonzó megjelenik meg a filmvásznon, és itt már túl kell látni a kultikus drogos filmeken és körbe kell járni magánéletét, újságírói, s azon kívüli tevékenységeit is. Ehhez elsősorban a szakirodalomból, illetve a dokumentumfilmekből származó, róla szóló, és tőle származó idézeteket, leírásokat lehet felhasználni. Sokkal többet köszönhet neki a világ és az újságírói szakma, mint az elsőre gondolhatjuk, ikon volt, egy olyan amerikai ikon, akiből nem gyakran születik.

Az egész életét körbe lengi a halál szele, és az a vágy, hogy folyamatosan ügyesen lavírozzon élet és halál között.

„Hatalmas példányszámban eladott, brutális és bizarr könyvek hírhedt írója és széles körben rettegett újságíró voltam… Ráadásul midig be voltam állva, be voltam kattanva és állig fel voltam fegyverkezve”[1]

-írta magáról utolsó könyvében.

Legenda születik

Hunter 1937. július 18-an, Kentucky államban, Louisville-ben született. Apja háborús veterán, édesanyja könyvtáros volt. 14 éves volt, amikor apja elhunyt, édesanyja alkoholista lett, igy nevelte Huntert és két öccsét.

Fiatal korában tehetséges sportoló volt, s a sport mindig visszatérő témája maradt, sokszor azonban csak a kiindulópontot biztosította munkáihoz.

Kitűnő tanuló volt, de nehezen kezelhető. Apja halála után gyakran meggyült a gondja a hatóságokkal. Érettségije elött, 1955-ben letartóztatták, harminc napra bezártak a fiatalkorúak börtönébe.

Floridába jelentkezett a légierőhöz, ahol a bázis által szerkesztett újságba írja első sportcikkeit. Leszerelése után szabadúszó újságíróként dolgozott. 1958-ban a Columbia egyetemre iratkozott be, s New Yorkba költözött. Legnagyobb vágya az volt, hogy példaképeit F. Scott Fitzgerald, Ernest Hemingway, Jack London, Henry Millet követve íróvá váljon[2].

Az Egyesült Államokba való visszatérése után, 1963. május 19-én vette feleségül Sandra Dawn Conklint, elsó feleségét. 1964. március 23-án született meg közös fiuk, Juan Fitzgerald Thompson. A pár 1980-ban valt el, de Thompson haláláig szoros kapcsolatot ápoltak. 1965-ben beállt a Hell’s Angels motoros bandába egy évre, s tapasztalataiból a cikket írt. Ez alapján született meg első híres regénye, a Hell’s Angels, Vad rege az angyalokról.

1970-ben „Freak Power” jelöltként indult az Aspen-i sheriff választáson, melyet meglepen nagy támogatottsága ellenére elvesztett. A Rolling Stonesnál kezdett publikálni, ahol haláláig a lap belügyekkel foglalkozó szerkesztője maradt. Szintén 1970-ben megjelent a The Kentucky Derby is Decadent and Depraved, a Scanlans Monthly nevű lapnál, Ralph Steadman illusztrációival, s ez lett az első példa az általa létrehozott gonzó újságírásra.

1971-ben írta meg a talán leghíresebb művét, a Félelem és reszketés Las Vegasban -t, ami a korszak drogos hippi kultuszának az alap műve. De erről majd később. 1972-ben a Fear and Loathing on the Campaign Trail ’72 című anyagában végikísérte, és megörökítette Richard Nixon és George McGovern elnökválasztási kampányait. Nixon egyik legkritikusabb elemzője volt. Többször is összeütközésbe került a törvénnyel, gyorshajtással és szexuális zaklatással is vádolták, de valahogy mindig minden megúszott.[3]

Írói pályafutás

Hunter műveit erös szubjektivitás jellemzi. Ezért, hogy munkáiról beszélhessünk, úgy gondolom többet kell megtudnunk az emberről, akinek bizarr látásmódján keresztül létrejöttek. Anyagi körülményeiknek is köszönhetően Hunter mindig kívülállónak érezte magát. Mindig vonzotta a vandalizmus, ablakokat tört be, postaládákat gyújtogatott.

A Nagy Gatsbyböl tanult írni, újra és újra legépelve azt. A könyvet, mely keményen bírálja a korrupt amerikai életet.  Ám, hogy mennyire nem vette komolyan az életet, azt az is megmutatja, hogy doktorátusi címét postán rendelte meg.[4]

Szeszélyes volt, kiszámíthatatlan és elképesztően veszélyes ezt alátámasztja Vágvölgyi B. András is, aki Thomson műveinek magyarra fordítását végezte, és több ízben is találkozott vele. Első találkozásukkor az író arra kérte, hogy a magyarra fordított műből fordítson vissza neki részleteket angol nyelvre. Vágvölgyi vonakodott ettől, ezért Hunter ráfogta shotgunját, majd ismét megkérte[5].

Élete nagy részében bevallottan használt kábítószereket, emellett a motorok és a fegyverek megszállottja volt. Nem nagyon kell ezt kommentálni, elég az egyik legjobban idevágó idézet tőle:

I hate to advocate drugs, alcohol, violence, or insanity to anyone, but they’ve always worked for me[6].

Azaz, valahogy így hangozna ez magyarul:

Nem szeretnék reklámot csinálni a drogoknak, az alkoholnak, az erőszaknak vagy az őrültségnek, de nekem bejöttek.

Első és második felesége is azt nyilatkozta, hogy Hunter két véglet között élte életét. Szeretetteljes és érzékeny volt, emellett pedig agresszív és kegyetlen is tudott lenni, amivel persze maga is tisztában volt.

Robert Sam Anson, a Rolling Stone egyik írója, aki kutatta Thompson munkásságát, meglehetősen egyszerűen foglalta össze az életét és munkásságát:

Nagy dobermannokkal él együtt, akiket gyilkolásra képeztek ki, egy megerősített házban valahol a coloradói hegyekben, de ez nem volt több, mint egy álca, egy jól megtervezett jelmez, amivel elfedni kivanta a meleg, jószívű, inkább félénk fértit, aki nem szeretett volna semmit sem jobban, mint hogy író legyen.

Thompson úgy tisztelte az írást, mint mások egy Istent vagy egy rocksztárt imádnak. San Franciscoban belevetette magát a hippi-kultúra pezsgő életébe. Részt vett az első LSD-teszten, s itt találkozott Ginsberggel, valamint a Jefferson Airplane tagjaival is.

Két morális tényező mozgatta: a háború és az emberi jogok.

Közepébe került a háborúellenes lazadásoknak, faji és generációs konfliktusoknak. Az oszlatások nagy hatást gyakoroltak rá.

Meg voltam róla győződve, hogy az amerikai álom halálra oszlatja önmagát.

– mondta, majd 1968-ra eldöntötte, hogy képes lesz megírni az amerikai álom halálát.[7]

Végignézte, ahogy „a Vietnami háború zavartalanul zajlik tovább, a hippik idealisztikus elképzelései szerte foszlanak, Richard Nixon pedig beköltözik a Fehér Házba. 1968-ban találkozott személyesen Nixonnal, akiről később nekrológot is irt.  Hunter képes volt írásaiban kifejezni az ember bánatát és dühét. A Félelem és reszketés Las Vegasban az amerikai álmot kereső embert, a Fear and Loathing on a Campaign Trail ’72 pedig a politikai korrektséget, az igazságot kereső embert mutatja meg.

A Gonzó újságírás

A gonzó sajátos újságírói stílus, mely Huntertől ered. A stílus munkáiban az újságíró több, érdekében. Az újságíró részese a történetnek, és véletlenül, vagy tudatosan formálhatja a végkimenetelt. Szerepe fontos, nem szorul háttérbe. Együtt léteznek benne a fikciós és nem fikciós elemek, Tom Wolfe szerint a gonzó lényege a kábítószerek alkalmazásában rejtik, ahogy mások mondják:

Ha betépve írsz, szerkessz tisztán, vagy ha tisztán írsz, szerkessz betépve!

Cikkeit Hunter sokszor küldte késve, igy azoknak utólagos szerkesztésére nem volt idő.  Hunter munkait folyamatosan átható téma a saját földeden való elidegenedésre való kárhoztatottság, miközben saját vízióit, meg persze a fekete humor irodalom paródiai eszközeit innovatív módon felhasználva. Ennek eredménye a gonzó.

Mint újságíró a szakma konvenciói ellen lázadt. Ezzel irodalmi státuszukban is felemelkedtek. Új formákat és technikákat fejlesztett ki[8], melyek kevésbé követték a kritikai elvárásokat. Amiket használtak, hasonlítottak a korszak íróinak (Kurt Vonnegut, Jerzy Kosinsky, Thomas Pynchon, st.) formáihoz. Olyan műveket hoztak létre, melyek kombináljak az újságírást a fikcióval.

Félelem és reszketés Las Vegasban

A Félelem és Reszketés Las Vegasban című filmet Terry Gilliam rendezte 1998-ban, a Félelem és reszketés Las Vegasban, Veszett utazás az Amerikai Alom kellős közepébe című Thompson könyv alapján. Hunter a Sports Illustrated névű lap utasítására utazott Las Vegasba, s ott megélt élményeiből született a könyv, melyet végül a Rolling Stone magazin publikált két alkalommal 1971-ben a legegyszerűbb vázlataként. Ez volt az alapja a Ralph Steadman illusztrációival kiadott könyvének is.

Ahogy Hunter fogalmazott ezzel kapcsolatban:

Egy kíméletlen sirfelirat a ’60-as évek drogkultúrájának fejfáján, kelletlen tisztelgés az előtt az évtized előtt.  A szerző szándékos önéletrajzi vallomása arról, hogy elbukta a feladatát, mely az volt, hogy két eseményről tudósítson. A Mint 400-as motor versenyről, s a kerületi ügyészek nemzeti konferenciájáról, melynek témái a narkotikumok[9].

Terry Gilliam munkája, eddig a legjelentősebb adaptációja Thompson irodalmának. A film az eredeti művet adja vissza egy másik médiában, tehát valóban sikeresen „megfilmesítette” Hunter könyvét. Hunter egyedülálló, nagyhatású monológjaihoz archív felvételekből montázsokat, vagy retrospektív jeleneteket készített.

A különböző drogok hatásait a könyvben is kifejti Thompson, ezeket itt is összeszedett monológok formájában halljuk. Az operatőr Nicola Pecorini sokáig kereste a drogok hatásait vizuális formában leképezni képes filmes módszereket. Szubjektív kamerát, nagy teljesítményű lámpákat, extrém lencséket és szűröket használt. Depp pedig, hogy készüljön a szerepre, egészen addig elment, hogy Thompsonnal lakjon az Owl-farmon, illetve a filmben viselt ruhák nagy része Thompson gardróbjából lett beszerezve.

Öngyilkosság

1974-ben Muhammad Ali meccsét ment tudósitani Zaire-be, de kihagyta a meccset, hogy a

szállodai medencében töltse idejét. Minden idök egyik legjobb mérkőzését hagyta ki ekkor, a vízen lebegve. Afrika után megváltozott. Nem az az író volt, aki lenni szeretett volna. Elmondása szerint önmaga karikatúrája lett. Rabja a figurának, akit létrehozott. Itt már valami megváltozott benne.

Később sokat beszélt öngyilkosságról. Fia elmondta, hogy tudta, hogy apja így fog véget vetni életének. 2005. február 20-an pedig meghúzta a ravaszt. Komoly fájdalmai voltak, az állandó droghasználat és a kemény alkoholizmus őt is utolérte. Örök fiatalnak érezte magát és örök lázadónak.

Thompson 2004-ben írt egy utolsó cikket a Rolling Stonenak. Szokatlanul szerény hangnemben kérte az olvasókat, hogy szavazzanak. Ekkorra Thompson hátfájása már krónikussá vált, és kerekesszékre szorult. Könyvszerkesztője, Douglas Brinkley felidézte, hogy 2005 januárjában Thompsonnal együtt utazott New Orleansba, ahol megalázták, amikor nem tudott felmenni a lépcsőn egy James Carville által rendezett partin.

A földszinti bárban duzzogott, és olyan rejtélyes dolgokat mormogott, mint például: Eljött az időm, hogy meghaljak, Dougie

– emlékezett vissza Brinkley.

Az utolsó 24 óráját bemutató filmben a felsége elmondja, hogy Hunter már nem volt önmaga, képtelen volt feldolgozni az, hogy megöregedett. Egyre gyakrabban volt erőszakos a családjával is.

Brinkley számolt be arról is, hogy Thompson kiabálós vitába keveredett a feleségével, Anita Thompsonnal, miután majdnem lelőtte őt egy légpuskával. Másnap kibékültek, de amikor az asszony felhívta Thompsont egy közeli fitneszklubból, furcsa kattogó hangokat hallott. Miután letette a telefont, a férfi pisztolyt vett a szájába, és meghúzta a ravaszt. Halála előttről fennmaradt utolsó feljegyzése:

Nincs több játék. Nincs több bomba. Nincs több séta. Nincs több móka. Nincs több úszás. 67. Ez 17-tel több, mint 50. 17-tel több, mint amennyi kellett, vagy amennyit akartam. Unalmas. Folyton csak picsogok. Ez mar nem buli senkinek sem. 67. Kapzsi leszel. Megélted az öregkorod. Nyugi. Ez már nem fog fájni.

Hunter Stocktorn Thompson 2005. február 20-án, 67 éves korában a konyhájában 45-ösével főbe lőtte magát. Temetését barátja, Johnny Depp rendezte, s Thompson végrendeletéhez híven hamvait egy ágyúból lőtték ki.[10] 

Hunter legendává vált és a legnagyobbak közé került

Az 1960-70-es évek Amerikájának társadalmi és politikai berendezkedése és az ezekre válaszul létrejött mozgalmaknak a jelenléte keltette életre az „új újságírást’, melynek legismertebb alakja Hunter S. Thompson.  Munkásságával saját, egyedi stílust teremtett meg, a gonzó újságírást. Sokan a stílusjegyek közé sorolják, hogy az alkotás kábítószerek hatása alatt készül, ám ennél sokkal több van benne.

Hunter minden filmben és regényben másképp van jelen. Az, Ahol a bölény dübörögben helyzeteket megragadva próbálja bemutatni őt, a Rumnaplóban, melyet 22 évesen irt meg Thompson, azt az énjét tárja a néző elé, mely ráébred újságírói feladatára, meg persze arra, hogy az újságírásnak és a drogoknak magasabb célt kell szolgálnia. Kritikus hangvétele, sohasem nyugvó élete egész egyszerűen filmbe illő, persze sok dologra rájátszott, és ahogy feljebb már említettem, megfért a családos nagypapa és a fegyvermániás alkoholista drogfüggő újságíró jellem benne. Ám az évek, az öregedés, és a szerek roncsolták és sanyargatták.

Hunter munkásságát sokan félreértelmezik, és másban keresik a megoldást. Több volt mint egy újságíró, az amerikai ikonok egyik legnagyobbika volt, politikai lázadó, fegyvermániás családapa, az ember aki megélte és legyőzte az amerikai álmot, vagy talán, őt győzte le az álom.

A cikk sem részleteiben sem egészében nem közölhető, a szerző és az oldal tulajdona.

[1] Thompson, Hunter S.: A Félelem Birodalma. Budapest: Konkrét Könyvek Kiadó, 2006

[2] Thompson, Hunter S.: Félelem és reszketés Las Vegasban, Budapest: Carthapilus Könyvkiadó, 2011. pp. 107-111.

[3] Thompson, Hunter S.: Félelem és reszketés Las Vegasban, Budapest: Carthapilus Könyvkiadó, 2011. pp. 207.

[4] Thompson, Hunter S.: Félelem és reszketés Las Vegasban, Budapest: Carthapilus Könyvkiadó, 2011. pp. 17.

[5] Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Filmvilág (1999) no. 01.

[6] Gonzo: The Life and Work of Dr. Hunter S. Thompson (Alex Gibney, 2008)

[7] Gonzo: The Life and Work of Dr. Hunter S. Thompson (Alex Gibney, 2008)

[8] Nicholson. W.G.: Teaching the New Jouralism. The English journal (1967), Vol65. No. 02.pp. 53-57

[9] Thompson, Hunter S.: Félelem és reszketés Las Vegasban, Budapest: Carthapilus Könyvkiadó, 2011. pp. 17.

[10] Gonzo: The Life and Work of Dr. Hunter S. Thompson (Alex Gibney, 2008)