Tudomány
Tudni akarod, milyen volna egy űrlény? Leginkább polipszerű!
Anil Seth szerint a nyolckarú lényre hasonlíthatnának az idegenek. A kognitív idegtudomány szakértője szerint bolygónkon ez a tengeri lény a legufósabb.
Ha vizsgálatnak vetjük alá ezt a tengeri teremtményt, és azt a sajátos módot, ahogyan a világhoz viszonyul, akkor némi fogalmat kaphatunk arról, milyen is lehetne egy földönkívüli – véli Anil Seth az Ideas Ted hasábjain.
A Sussexi Egyetem kognitív idegtudomány-professzora szerint nem kell elhagynunk a bolygót sem, hogy egy olyan okos lényt találjunk, amelyik teljesen máshogyan él, mint mi. Többen töltöttek már számottevő időt ezeknek a különleges állatoknak a társaságában, és számoltak be arról, hogy az emberektől eltérő, intelligens jelenléttel bírnak.
TEDTalks: Want to know what aliens will be like? Just look at an octopus. https://t.co/zn01YNxq5K @anilkseth https://t.co/hKrzZbhwUj
— Robert Steininger (@RobJSteininger) July 29, 2017
A közelünkben élő „űrlény” nyolc, tekergőző karral, három szívvel és tinta-alapú védőmechanizmussal rendelkezik. Magasan fejlett, sugárhajtási módon közlekedik, testének pedig nemcsak alakját és színét, de méretét és formáját is meg tudja változtatni. A kognitív képességei ráadásul majdhogynem beérik jó néhány emlősét. Rejtett tárgyakat meg tudnak szerezni, kijutnak bonyolult útvesztőkből, természetes tárgyakat képesek eszközként használni, és még úgyis megoldanak problémákat, hogy társaik viselkedését lemásolják.
Egy közönséges polipnak (Octopus vulgaris) nagyjából félmilliárd idegsejtje van, ami egy egéréhez képest hatszoros mennyiség.
Hogy öntudatról beszéljünk esetükben, ahhoz először is tisztázni kell, hogy mi is az a tudatosság. Az embernél ez az állapot akkor szűnik meg, amikor álomba merül, és tér vissza ébredéskor. Tudatos organizmusok esetében arról lehet szó, hogy egy stabil, bár megszakítható folyama van a tudatos élményeknek.
Az emberi agyban a tudatosság nem egy régió sajátossága csupán. Inkább az agyi területeink egymás közti kommunikációjától függ.
Az emberhez mérten további megkülönböztetéseket is tehetünk: a tudatosság foka és tartalma is számít. A szint a tudatosság mértékére vonatkozik; a skála a teljes öntudatlanság és a maximális éberség közt mozog. Nemcsak az ébrenléttel azonos: van olyan lény, aki álmában és alváskor is éber, de olyanról is tudunk, amelyik vegetatív állapotban vagy alvajáróként – öntudattalan.
A tudatosság tartalma pedig egy tudatos helyzet összetevőiről szól, azaz, hogy minek is vagyunk tudatában. Nálunk ezek a színek, formák, illatok, gondolatok, hiedelmek, érzések és hangulatok… Aspektusai még a saját testünk birtoklásának tapasztalata, és hogy énközpontú a világszemléletünk. Ehhez képest például a polipok eléggé máshogyan kapcsolódnak a környezetükkel.
Egyáltalán van öntudatuk?
A legtöbb idegsejtjük a központi agyon kívül helyezkedik el, ebből gondoljuk, hogy a miénktől nagyon eltérő „énképük” is lehet. Az idegrendszerük tarka képet adhat a tudatosság tartalmát illetően. Az emberéhez képest jóval lassabb és gyérebb idegrendszerük nem is biztosít olyan agyi kapcsolatokat, mint a gerincesek többségének. Ettől még nem biztos, hogy az öntudatuk is szerényebb volna, inkább csak, hogy jobban eltér a miénktől.
A tudatossági fokukról sem tudunk túl sokat. A klasszikus emberi érzékelés összetevői az inger csatornák (látás, hallás…), illetve a testünk helyzete, mozgása, a fájdalom, a hőmérséklet és a test belső állapotának jelzései.
A polipok elég jól látnak, a víz alatti rossz fényviszonyok ellenére is. Az ízlelés, a szaglás és az érintés szintén megvan náluk, de a hallásuk kimondottan gyengének számít. Karjaik dúsan el vannak látva érzékelőkkel, melyekkel a tapintáson túl ízlelni is tudnak. Fájdalom-érzékelésük is fejlett, és a gerincesekhez hasonlóan, többféle reakciójuk van arra, hogy hogyan védjék és ápolják sérüléseiket.
De az észlelés nem csak annyiból áll, hogy ilyen vagy olyan benyomásaink vannak. Ha a környezetünket látással fogjuk fel, akkor nemcsak, hogy egy képet építünk az objektív valóságról, de azt is megfogalmazzuk, hogy ebben az egészben mi hogyan fogunk részt venni. Egy ajtóra nem úgy nézünk, mint egy függőleges fadarabra, hanem egy olyan dologra, mint amit ki tudunk nyitni. Épp ezért, a polipok (és talán a földönkívüliek is) teljesen eltérő, lehetséges tevékenységeket kapcsolhatnak más-más észlelésükhöz.
Az emberi öntudat – az „én vagyok” élménye – sok szinten jelenik meg. A testünk tudata, az akaratunk és énközpontú szemléletünk is ennek a vetülete. Ha a testünkkel való azonosságunkat nézzük csak, az is csalóka: elég ha egy gumikéz-csiklandozós teszttel csapjuk be az agyunkat.
A polip minden karja mintha egy-egy független állat volna, annyi idegsejtet tartalmaz. Minden karját együtt és külön is képes mozgatni, többféle módon. Ez alapján azt vélhetjük, hogy homályos testképe lehet.
A tapadó korongjai automatikusan mindent megragadnak, ami a „kezük” ügyébe kerül, kivéve a központi testet és a többi kart. Emiatt a központi agynak fenn kellene tartania egy mindig frissülő testképet, a végtagok aktuális helyzetével. Az emberi elme erre képes, de egy fejlábú számára ez hajmeresztő feladat. Ehelyett más megoldással él: kutatások kimutatták, hogy egy kémiai anyagot termel, mely a bőrén található – ez tartja vissza a korongot az önmagára rátapadástól. Tehát ez a vegyület segíti az önfelismerését – ez számunkra egy eléggé idegen mód.
Ehhez hozzájönnek a testének drámai változásai: remek álcázó képességekkel bír, prédára lesve szinte beolvad a környezetébe. És akkor is szinte észrevehetetlenné válik, mikor egy ragadozó elől menekül. Ez mind a testi tudatosságát jelzi.
A tudatosság itt nem a racionális gondolkodást jelenti, hanem hogy úgy észlelje a világot, hogy a túlélését biztosítsa vele.
Ez a hasznos cél hajtja a legtöbb élőlényt. Az ember számára ez: a rendelkezésre álló információk közül azt alkalmazni, amelyik a boldogulását segíti az adott helyzetben, egy folyamatosan változó környezetben. És ez a rugalmas önvédelem jobban jellemző még a legprimitívebb életformákra is, sokkal inkább, mint a mesterséges intelligenciákra vagy a robotokra, amelyek csak másolják az emberi képességeket.
Mi, emberek, úgy tűnik, hogy örökre az elménk, a testünk és a környezetünk által létrehozott, belső univerzumunk csapdájába estünk. De ha a saját tudati korlátainkat összevetjük olyan fajokéval, amelyek teljesen máshogyan észlelik a világot, és benne önmagukat, akkor megcsillan számunkra egy megdöbbentő tere a lehetséges tudatosságnak.
Valószínűleg sosem élhetjük át teljesen, milyen lehet polipként létezni, de valami fogalmat mégis alkothatunk arról, milyen lehetne egy idegen faj. Ami bizonyos, az az, hogy mindannyiunk belső univerzuma – a tiéd, az enyém, a polipé és akár egy űrlényé – is van annyira izgalmas, mint amit esetleg odakint, a csillagok között találnánk valaha is.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
