Tudomány
Így jött létre az autonóm itáliai nemzetállam – Olaszország a XX. század hajnalán
A korszak és az egyesítés bemutatása hatalmas terjedelme miatt nehéz lenne, ezért az egység kialakulását röviden szeretném összefoglalni, majd ennek fényében reflektálni a 20. század eleji Olasz viszonyokra.
Itáliában az ókortól kezdve nem volt olyan fejedelem, akinek az egész félszigetre kiterjedt volna a hatalma, és sem földrajzilag, sem gazdaságilag, sem jogilag valami egységes központosítást tudott volna végrehajtani. Kulturális és irodalmi szinten az ókori Róma emléke valóban mindvégig jelen volt Itáliában elég Dantéra vagy akár Machiavellire gondolni, persze ez is leginkább csak a felsőbb társadalmi rétegek privilégiuma volt.
Egységben az erő?
A nemzeti egység ébredésének korai szakaszában sem beszélhetünk egységes nemzetről, hiszen a népesség 70%-a paraszt volt, és ők nem egységnek látták magukat, hanem toszkánnak, venetóinak, szicíliainak. Ennek köszönhető, hogy az egységes nemzetté alakulás lassan ment, és nem egy vagy két generáció kellett ennek kialakulásához, illetve gyakran külföldi erők segítségül hívásával elfojtsa egy esetleges autonóm itáliai nemzetállam létrehozására irányuló törekvéseket[1].
A korszak és az egyesítés bemutatása hatalmas terjedelme miatt nehéz lenne, ezért az egység kialakulását röviden szeretném összefoglalni, majd ennek fényében reflektálni a 20. század eleji Olasz viszonyokra.
Itália térképét Napóleon újra rajzolta, és a meghódított területeket 1805-ben Olasz Királyság néven egyesítette. De ő sem tudta hosszan kiélvezni, hiszen bukása után az 1815-ös bécsi kongresszus ugyan visszahelyezte az elűzött pápát és a fejedelmeket, de az olasz nemzeti egységmozgalom itt ennek köszönhetően erőre kapott.
A Risorgimento
A Risorgimento első szakasza tűzben nevelkedett és forradalmak által esett sírba, a szakasz hősies volt ugyan, de nem túl eredményes.
Az ezt követő restauráció után a karbonárik tettek szert szinte a legnagyobb ismertségre. A mozgalom felkeléseket robbantott ki, amelyeket levertek, de Giuseppe Mazzini 1831-ben megszervezte az Ifjú Olaszország mozgalmat és a szabad és független olasz köztársaság megteremtését hirdette. A piemonti Cavour gróf 1847-ben indította Il Risorgimento című lapját, amelyről később az egész mozgalmat elnevezték, innentől kezdve a forradalmak megállíthatatlanul söpörtek végig Itálián 1848-tól kezdve folyamatosan „lángolt” a félsziget, végül 1849 tavaszán Rómában Mazzini és Garibaldi állt a felkelők élére. A túlerő azonban ismét győzedelmeskedett, az Ausztriának újra hadat üzenő Károly Albert a vereség után lemondott, a trónon fia, Viktor Emánuel követte.
Cavour gróf cselekedetei nem forradalmat kívántak, hanem nagypolitikai és diplomáciai eredményeket, így francia szövetségesekkel megverték az osztrák hadakat, de a rendkívül véres csatát a Villafrancai béke követte. Ausztria lemondott Lombardiáról és végleg kiszorult Észak-Itáliából, de cserébe megkapta Velencét. Azonban itt az egyesülés már megállíthatatlan volt, és ismét lázongás követte a békét. Modenában, Pármában, Toscanában és a pápai állam több városában elűzték a fejedelmeket. Ezek a közép-itáliai államok 1860-ban egyesültek Viktor Emánuel királyságával.
Viktor Emánuel végül 1861-ben felvette az Olaszország királya címet, de országából még hiányzott két jelentős állam, méghozzá Velence és a pápai birtok Róma. Ferenc József későbbi olasz vereség ellenére átengedte Velencét, hiszen katonai erejét át kellett csoportosítania. Róma vált az elsőszámú célponttá, Rómának az országgal való egyesítéséhez 1870-ben nyílt meg az út, amikor a francia-porosz háború miatt a franciák már hazaszállították a Rómában állomáozó csapataikat, és a fejlett Európa elsősorban a Franciaországban zajló háborúra figyelt. IX. Piusnak lehetőséget hagytak arra, hogy elkerülje az erőszakot. IX. Pius azonban nem engedett, a 15 ezer fős pápai hadsereg szeptemberben már visszavonult Róma falai mögé, a mintegy 50 ezres királyi hadsereg, többnapos várakozás után, szeptember 20-án bevonult Rómába. Így az utolsó szabad terület elfoglalásával véget értek a risorgimento fegyveres harcai, bár Trieszt és Trento csak az első világháborút lezáró Saint Germain-i békék után kerültek az Olasz Királysághoz.
A rövid bemutatás utat nyit arra, hogy reflektáljak arra, hogy mik változtak Olaszországban 20. század elején a Giolitti-korszakban.
Iparosodik a csizma
Az iparosodó Olaszország a századfordulótól az első világháborúig lemaradva az európai nagyhatalmaktól a második ipari forradalomba fordult. Az ország 1896-ban tört ki a stagnálás ból, amikor a gazdasági mutatók növekedése magasabb volt a lakosság számának növekedésénél.
Ez egészen 1915-ig tartott, 1896 és 1915 között a nemzeti jövedelem 50%-kal növekedett, miközben a lakosság csak 30%-kal.
Ennek ellenére az olaszok szegényebbek maradtak, mint az angolok vagy a franciák. Ennek személtetésére jó példa az, hogy az 1912-es olasz GDP fele akkora volt, mint az angol, illetve a németnél vagy franciánál is közel 30%-al alacsonyabb volt.[2]
Komoly probléma volt az is, hogy az iskolarendszer sem nyújtott hatásos választ a demográfiai problémákra. Nem volt szükséges alap az iskolák fenntartásához és az oktatók fizetéséhez. A XX. század első felében leginkább Délen továbbra is komoly gondot okozott a nagyarányú analfabetizmus. Mindez magvával hozta azt is, hogy kezdetben a hivatalnokok szinte kizárólag az északi országrészből kerültek ki.
Ennek ellenére az elektromosság ipari alkalmazásának megkezdésével Olaszország vízienergia-készletei révén igen előnyös helyzetbe került. Vízierőművek épültek, és elsőnek Olaszországban indult meg a vasút villamosítása.
A legfőbb hátrányt a szén hiánya jelentette, de hamarosan előny lett a hátrányból, és az elektromos berendezések gyártásában világelső lett.
Olyan vállatok, mint az Edison, a FIAT vagy a vegyiparban jeleskedő Montecatini alkották az olasz gazdaság gerincét, persze a fent említett különbségek miatt a gyárak zömét Észak-Olaszországban alapították.
A friss állam nagy összegeket fordíthatott az infrastruktúra fejlesztésére. Megteremtették a líra aranyparitását, és a Banca d’Italia az ország igazi központi bankjává változott.
A gazdasági fellendülésnek és az iparosodás felgyorsulásának köszönhetően a társadalmi erőviszonyok is átalakulni kezdtek, az agrárium szerepe gyengülni kezdett, és ezzel szemben a gyártulajdanosok szerepe nőtt, köszönhetően az ipar fejlődésének. Ez az átalakulás lecsapódott a munkásságra is, a bérek és a szakképzettség átrendeződött.
Giolitti reformok
A gazdaságban és társadalomban elindult változások a századfordulón a kormányzati politikában is változásokkal jártak. Giolitti szerepe jelentősen megnőtt, annak ellenére, hogy ő már korábban is a baloldal elismert vezetőjének számított. Giolitti már évtizedekkel azelőtt is lehetőséget kapott a reformpolitika megvalósítására is, de a 20. századi liberális kormányzás is Giolitti nevéhez kapcsolódik.
Bátran jelenthető ki, hogy ő volt a 20. századi Olaszország legnagyobb államférfija, akinek nevéhez különböző gazdasági és társadalmi reformok tartoznak.
Célja volt az, hogy Olaszországból ipari országot faragjon, a másik pedig az, hogy szélesítse és megalapozza a kormányzás és az olasz demokrácia alapjait. Olaszországban az iparosodásnak köszönhetően erős volt a modern munkásságot képviselő szocialista párt. Így Giolittinak a gazdasági növekedést és modernizációt célzó programja természetesen sikeres volt.
Reformpolitikája nem lehetett volna sikerese, ha nem alkalmazkodik a helyzethez, és kap támogatást a kialakuló nagyipari munkásságtól.
1902-ben megkezdődött a munkaügyi törvények sora:
korlátozták a női és a gyermekmunkát, rendeletjelent meg a kötelező vasárnapi munkaszünetről, szélesítették a kötelező balesetbiztosításra a gazdasági minisztériumok munkájába bevonták a munkavállalók képviselőit is.
Giolitti kísérletet tett, arra is, hogy integrálja az államrendszerbe a katolikus egyházat, így X. Pius pápa enyhítette a hívőkre rótt szavazási tilalmat, és a katolikus szavazók támogatták is a mérsékelt liberálisokat.
Politikájának legsarkalatosabb dél-olaszországi politikája, illetve annak a hiánya volt. Nem foglalkozott vele, és csekély pénzügyi támogatást nyújtott egyes déli tartományok fejlesztéséhez. A félsziget kettészakadása már évszázadokkal korábban elkezdődött, de ez a szakadék egyre mélyült, és mivel politikailag nem lépett fel az északi részek gyors növekedés miatt szinte teljesen elszakadt az ország ezen része a délitől.
Reformterveit azonban keresztbe húzta az olasz-török háború. Az olasz nacionalisták ugyanis a Balkánt az afrikai terjeszkedés mellett az olasz hatalmi szerep megszilárdításának alapjául tekintették, így a Osztrák-Magyar Monarchia balkáni annexiójának nyomán nacionalista tüntetések hulláma söpört végig Olaszországon.
Ébredő nacionalizmus
Az olasz nacionalizmust először írók és publicisták képviselték, ennek az oka az, hogy az Olasz Nacionalista Szövetség nem növekedett igazi politikai párttá, csak értelmiségi elitcsoportosulás marad.
Giolitti politikája tükrözte belső jegyeit is. Praktikus, empirikus volt, nem érintették meg a modern kultúra áramlatai, így a nacionalizmushoz kapcsolódó, politikai irányukat tekintve alapvetően jobboldaliak eszmék a szemében az ellenfelei voltak. 1911 őszén Olaszország háborút indított Líbiáért az Oszmán Birodalom ellen. Az békeszerződést 1912. október 18-án írták alá ennek értelmében a szultán nem mondott le 100%-ban Líbiáról, de facto azonban a két tartomány az olaszoké lett.
A háborút követően után Giolitti visszatért a reformjaihoz, és keresztülvitte a választási reformját is. Azonban az 1913-as választás előtt megingott Giolitti szociális paktumpolitikájának a bázisa. Giolitti már a mérsékelt katolikusokfelé közeledett. Végül 1914. március 19-én lemondott, és Antonio Salandra alakított kormányt.
Ebben a korszakban az olasz fellendülés mellett már eleve látszott a bukás lehetősége is, hiszen az egységes nemzetállam hiányosságai és az ország múltjából adódó tagoltság determinálta. Ez az identitásban is jelen volt, a terület és megosztottság folyamatos ingadozása mellett az olasz identitás egyre stabilabb bázist épített ki magának. A kulturális örökség, a hagyományok tisztelete volt az, amely utat biztosított az olasz egységnek. Azonban az a tény, hogy jóval elmaradottabb volt, mint a korszak nagy nemzetei, illetve, hogy a lakosság jelentős része az agráriumban dolgozott közrejátszott az észak-dél ellentétben is, párhuzamosan léteztek, köztük azonban ebben a korban végre egyfajta szerves egység képződhetett volna. Viszont a nemzeti öntudat ébredése, vagy ennek konvencionális hiánya igazolja azt a hipotézist, mely szerint a leglényegesebb identitáselemek pont a nemlétező egységében mutatkoztak meg.
[1] Ernesto Galli Della Loggi: L’identità italiana. Bologna, Mulino, 2001. 59.
[2] Toniolo, edited by Gianni. The Oxford handbook of the Italian economy since unification. 2013 New York, NY: Oxford University Press
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
