Bombera Krisztina: „Fontos szintet lépni a kommunikációban”

Ez utóbbi érzést Karinthy Frigyes tökéletesen írja le a „Tanár úr kérem” rossz tanulójának karakterében. A rossz tanuló a rémálmában is felel – hiszen tudja, hogy nem elég felkészült, – másnap, a valódi feleletnél pedig azt reméli, hogy az csak egy rémálom.

Amit nem tanítottak meg nekünk, az az, hogy számtalan helyzetben mit is jelent pontosan a felkészülés. Hogyan érdemes készülni? Mi hatékony? Mikor érezheti azt az ember, hogy nyugodtan elalhat, nem lesznek rémálmai a másnapi kihívás miatt? A nyilvános kommunikáció helyzetei tipikusan ilyenek. Sokan azt gondolják, jó kommunikátornak születni kell. Hogy könnyű a karizmatikus, jó dumájú, megnyerő külsejű embereknek, hiszen ők a kisujjukból is kirázzák a jó beszédeket, előadásokat, válaszokat, interjúkat! Mit tegyen az, aki nem erre született? Aki introvertált, vagy lámpalázas, vagy zavarja a saját hangja, vagy mondjuk retteg attól, hogy tud-e jól válaszolni kérdésekre egy-egy előadás után? Van jobb ötletem annál, minthogy a feladat előtt a sorhoz fohászkodjon és bekapjon egy nyugtatót a lámpaláz csillapítására.

Több évtizedes televíziós újságírói munkám során én is sokszor feküdtem le rémülettel a szívemben egy-egy másnapi interjú miatt. De én azt a kérdést tettem fel magamnak: felkészültem-e eléggé minden felmerülő helyzetre? Saját magamra fókuszáltam.

Számos riportalanyom feküdt le ugyanazokon az estéken, mint én, szintén rémülettel a szívében. Csakhogy, mint sokszor megtudtam, ők is az én felkészültségemre, vagyis rám fókuszáltak. Vajon mit fogok kérdezni? Rémületünk tárgya azonos volt, csakhogy nekik magukra kellett volna koncentrálniuk helyettem.

Erre olyankor döbbentem rá mindig, amikor valaki igyekezett velem felvenni a kapcsolatot egy-egy másnapi interjú előtt. Pontosan mi történik majd? Pontosan mit fogok kérdezni? Ez utóbbira természetesen csak azt tudtam válaszolni: mindenki végezze most a maga dolgát, ő készüljön inkább a válaszokkal, én is épp készülök, én, ugye, a kérdésekkel, és ahogyan én sem kérdezem meg tőle, hogy mik lesznek a válaszok, ő se kérdezze tőlem, hogy mik lesznek a kérdések. Hajrá. (Nem pont így, de ezzel a tartalommal…)

Frappánsnak találtam a választ, csak akkor még nem tudtam, hogy a rémült riportalany ebből nem biztos, hogy érti a mondandóm lényegét: ha elég pontosan tudja, hogy mit akar elmondani és mit nem (az utóbbi azért fontos, mert én biztosan meg fogom kérdezni, tehát jobban jár, ha készül válaszokkal), akkor elég felkészültnek érezheti magát, és ennél többet az ember semmilyen kihívás előtt nem tehet.

A nyilvános kommunikációs helyzetekre való felkészülésnek persze nemcsak a jelentőségét kell érteni, hanem a lépéseit is. A fortélyokat, a gyakorlatokat, az elvégzendő feladatokat, a felkészültség tesztelésének a módjait. Ahelyett, hogy azt mondjuk: én nem nagy dumásnak születtem, nem szereplésekre!

Egyszer egy komplex, sokszereplős műsorvezetésem előtt váratlanul hoztak a kerekasztal szerkesztői egy komoly tartalmi változást, új beszélgetőtársakkal. Túl későn ahhoz, hogy felkészüljek. Én ilyen helyzetben lefagyok, nekem a készülés a varázserőm, enélkül úgy érzem magam, mint Karinthy rossz tanulója. Mikor az ügyfelem, aki a last-minute módosításokat kitalálta, meglátta a rémületet a szememben, annyit mondott: Krisztina! De hiszen maga ezt a kisujjából is kirázza!

Bóknak szánta, de halálosan megsértődtem. Semmit nem rázok ki a kisujjamból. Igaz, hogy alkalmazkodom a helyzethez és a beszélőkhöz ahelyett, hogy lenyomnék a torkukon egy szigorú koreográfiát, de ezt csakis szigorú készülés után lehet megtenni. Nincsen tripla leszúrt Rittberger közönség előtt akkor, ha nem csináltad meg azt korábban, egyedül és edzővel, ötezerszer!

A kisujjból kirázós megjegyzés volt számomra az utolsó csepp a pohárban. Akkor döntöttem el, hogy szeretném átadni a felkészülés üzenetét másoknak. Bárkinek, akinek bármilyen közönség elé ki kell állnia beszédet mondani, előadást tartani vagy kérdésekre válaszolni. Nemcsak a felkészülés jelentőségét, hanem a módjait is tanítani. Ehhez megtaláltuk egymást szerencsére, hasonló misszióval, a legjobb tréner partneremmel.

A külső fogadtatástól való rettegés helyett vannak megoldások arra, hogy visszavegyük a kontrollt önmagunk és a mondandónk felett. De ehhez kell önismeret, önelfogadás, tudatosítási folyamatok, konkrét technikák és sok-sok gyakorlás. Tanulás. Felkészülés. No meg valódi tartalom, üzenet, misszió, igazi mondandó! Hiszen hogyan gyújthatna tüzet másokban az, aki maga nem lángol? Még a karizma is tanulható. Nem pusztán veleszületett tehetség.

Ezt igyekszünk átadni azoknak, akik velünk tartanak a Kommunikációs Mesterkurzuson. Legyen mondandód, különben ne beszélj. Ha van mondandód, legyen az a fontos számodra, hogy azt értsék és megjegyezzék. Hiszen az előadásod nem tied. Hanem a közönségedé. Interjúk előtt ne arra koncentrálj, hogy „mit adnak majd a szádba,” hanem arra, hogy végül mi jön majd ki a szádon.

A felkészülést ezekre a helyzetekre sokan azért nem csinálják elég jól, mert nem igazán tudják, hogyan fogjanak hozzá, sokan pedig azért nem, mert ez komfortzónán kívüli érzésekkel jár. Például – nem kis részben – azzal, hogy szó szerint kívülről kell látnunk önmagunkat. Pontosan úgy, ahogyan mások látnak nyilvános helyzetekben. És ezek a mások nem csak olyan emberek, akik szeretnek és elfogadnak minket. Ahhoz, hogy ezt elbírjuk, az első lépés az, hogy elfogadjuk önmagunkat.

No de nem önismereti technikákat tanítunk, hanem kommunikációs technikákat! Csak a kettő nem választható el teljesen egymástól. Érdemes, izgalmas, és néha igen kényelmetlen érzés mindebbe belelátni! De megéri annak, aki szintet akar lépni a kommunikációs technikáiban.

/Szerző: Bombera Krisztina/