Miért mennek szét olyan hamar a párok?

Miért olyan nehéz manapság kapcsolatot létesíteni és fenntartani? Oroszlánként küzdünk a szerelemért, de valahogy mégis elbukunk. Hogyan lettek ilyen hirtelen az emberek alkalmatlanok a társas kapcsolatokra? Elfelejtettük, hogyan kell szeretni? Vagy még rosszabb:

már nem tudjuk, hogy mi is az a szerelem?

Nem vagyunk rá felkészülve. Sem arra, hogy áldozatot hozzunk, sem a kompromisszumokra, a feltétel nélküli szeretetre meg pláne nem. Nem állunk készen arra sem, hogy mindent beletegyünk egy kapcsolatba, ami ahhoz kell, hogy az működjön. Mindent könnyen akarunk megúszni. Gyávák volnánk? Elég egy aprócska bukkanó, és máris a földre roskadunk. Nem a szerelmet engedjük kibontakozni, hanem inkább a másikat engedjük el, idő előtt.

Igazából nem is a szerelmet keressük, hanem az izgalmas bizsergést az életünkben. Olyan valakit keresünk, akivel jó filmet nézni vagy bulizni, nem pedig olyat, aki megért minket, akár még a legmélyebb csendünkben is. Időt töltünk együtt, de nem az emlékeket gyűjtjük. Nem akarunk unalmas életet. Sem egy életre szóló társat. Csak valaki olyat, aki mellett érezzük, hogy élünk, de azt azonnal. Ha az izgalmi szakasz lecseng, akkor döbbenünk rá, hogy a szürke hétköznapokra nincs forgatókönyvünk. Nem hisszük el, hogy az előre tervezhetőség is szép, mert elvakít a kaland zsongása.

Fejest ugrunk a városi forgatagba, nem hagyunk helyet a szerelemnek. Nincs se időnk, sem türelmünk egy kapcsolathoz. Materiális vágyaink fűtenek, melyek közé nem fér be a szeretet. Egy kapcsolat csak akkor jöhet szóba, ha kényelmes.

Az azonnali kielégülést keressük mindenhol – az online posztjainkban, a karrierünkben, és persze a szerelmeinkben is. Közben meg vágyunk egy érett kapcsolatra, melynek a kifejlődéséhez idő kell, az érzelmi kötődés kialakulására, ami szintén évek munkája, és a valakihez tartozás érzésére, miközben alig ismerjük meg az illetőt.

Semmi sem éri meg a mi időnket és türelmünket, még a szerelem sem. Inkább töltünk egy órát száz személy körében, mint egy napot egy valakivel. Azt hisszük, hogy így inkább van választásunk. „Közösségiek” vagyunk. Jobban bejön, hogy emberekkel ismerkedünk, mint komolyan meg is ismerni valamelyiküket. Mohók vagyunk. Mindent akarunk. Ha már van egy kis vonzás, összejövünk bárkivel, majd abban a pillanatban elhagyjuk, ahogy felbukkan egy másik. Ahelyett, hogy az előzőből hoznánk ki a legjobbat. Mert nekünk a tökéletes kell! Számlálhatatlan emberrel randizunk, de egyik sem kap tőlünk igazi esélyt. Ezért mindegyikük egy nagy csalódás lesz.

A technológiával szintet is léptünk – fojtogatóan közel kerültünk egymáshoz. A fizikai jelenlét helyett a szöveges vagy hangüzenetekkel, snapchat vagy videóhívás formájában. Nincs már ott az igény, hogy mellettünk legyen egy hús-vér társ. Túl sok már mindenkiből. Nincs már miről beszélgetni.

Ez a vándorok generációja, akik egy helyen nem szeretnek túl sok időt tölteni. Az elköteleződéstől és a fészekrakástól irtózunk. A gondolatától is. Nem tudjuk elképzelni, hogy ugyanazzal az emberrel éljünk le egy életet. Inkább odébb állunk. Lenézzük az állandóságot, mintha ez valami betegség volna. Hiszünk abban, hogy mi mások vagyunk, és kibújhatunk a közösségi normák alól.

Ez az a korosztály, aki „szexuálisan szabad”. El tudjuk választani a közösülést a szerelemtől, mi vagyunk a felszedős-szakítósok. Először szeretkezünk, aztán döntjük el, hogy szeretünk-e.

A szex könnyen jön, a hűség nem annyira. A dugni az új berúgni. Nem azért kefélsz, mert szereted a másikat, hanem hogy neked jó legyen. Mert épp erre van most szükséged.

A kapcsolaton kívüli szex már nem tabu. A kapcsolatok ennél már bonyolultabbak. Nyitottság van, barátság extrákkal. Egyestés menetek, póráz nélkül. Exkluzivitás sehol.

Praktikus generáció: csak a logika számít. Nem kell már az őrülten szerelmes hősködés. Nem fogunk kontinenseket átröpködni, hogy láthassuk az egyetlen kedvest; inkább szakítunk, ha nagy a távolság. Túl érzékenyek vagyunk a szerelemre, mármint ha a mi javunkról van szó.

Valószínűleg meg vagyunk rémülve. Félünk szerelembe esni, elköteleződni, bukni és sérülni, vagy hogy a szívünket valaki összetörje. Ezért senkit sem engedünk be, és mi sem férkőzünk más bizalmába, hogy feltétel nélkül szeressük egymást. Dekoratív falaink mögé rejtőzünk és onnan lessük a szerelmet. Amit ha megpillantunk, máris fejvesztve menekülünk. Abban a pillanatban ugyanis nem tudunk vele mit kezdeni. Nem akarunk sebezhetők lenni, sem a lelkünket lecsupaszítani valaki előtt. Inkább nagyon is vigyázunk magunkra.

Már nem értékes egy kapcsolat. Elengedünk egy csomó csodálatos embert, csak hogy újabb halakat pecázzunk ki. Már semmi sem szent.

Ezen a világon már nincs olyan, amit az emberiség meg ne hódíthatna, és mi mégis itt szerencsétlenkedünk ebben a szerelem-harcban, ami a legalapvetőbb, zsigeri dolgunk volna. És ezt hívják evolúciónak – legalábbis a MENSXP szerint.