A kegyetlenségében kreatív kivégzési módszer nem véletlenül kapta a vérsas nevet. A rituálé állítólag az áldozat hátának felszakítását és bordáinak a gerincétől való levágását jelentette, mielőtt a tüdőt kihúzták volna a keletkezett sebeken keresztül, a hátra fektetve azt.

A kitárt bordákon szétterülő tüdő „végső csapkodása” állítólag egy madár szárnyának mozgásához hasonlított; innen ered e rémes rituálé neve.A különösen kegyetlen kivégzési módszer a filmkészítőket is megihlette

A kutatók azonban csak legendának tartották a vérsast, mint kivégzési módszert.

Soha nem találtak ugyanis a rituáléval kapcsolatos régészeti bizonyítékokat, és maguktól a vikingektől sem  ismert erre vonatkozó leírás. Magát a kivégzési metódust is csak a szájhagyomány útján terjedő költészetben és mondákban emlegették, amelyeket csak évszázadokkal később vetettek papírra.

A vérsas szertartását szakmai körökben ezért valószínűtlennek tartották, ami a kérdést vizsgáló kutatók szerint a viking sagák többszöri félreértéséből illetve a keresztény krónikások azon vágyából fakadhatott, hogy északi támadóikat barbár pogányokként mutassák be.

A The University of Chicago Press Journals tudományos szaklapban egy frissen publikált tanulmány azonban teljesen új megközelítést alkalmazott e kérdésben. Az orvostudósokból és történészekből álló csapat kikerülte a régóta fennálló dilemmát hogy „tényleg megtörtént-e valaha a vérsas?”. Ehelyett a következő kérdést tette fel: „vajon megtörténhetett-e volna?”

És a válasz az egyértelmű igen.

A szakemberek azonban felismerték, hogy még ha a rituálét gondosan végrehajtották is, az áldozat nagyon gyorsan meghalt volna. Ezért a bordák „szárnyakká” történő átalakítását vagy a tüdő eltávolítására tett kísérletet valószínűleg egy holttesten hajtották végre,  bár ez kétségbe vonja az „utolsó szárnyrebegtetés” valószínűségét.