Vizuál
Obamáék megint merészet húztak, új szintre emelték az elnöki portrék fogalmát
A színesbőrű művészek által készített cool képeket egy szintén afroamerikai szakértő elemzi. Nem is hasonlít Michelle a képen lévő nőre? Majd fog!
Nemrégiben láttak napvilágot azok a festmények, melyek az előző amerikai elnököt és feleségét ábrázolják.
A ragyogó képek egyikén Barack Obama egy buja, ám harmóniát sugárzó zöld környezetben látható, ahol virágzó bokrok ölelik körbe őt és székét. A művész, Kehinde Wiley elárulta a pazar háttér választásának indokát:
Obama ösvénye a Földön ilyen növények között vezet.
Felesége, Michelle portréját pedig Amy Sherald készítette el: a védjegyszerű könyöklő pózban látható asszony bőre szürkés árnyalatot kapott, és a halványkék háttér szerinte a nő coolságát hivatott kifejezni.
Hétfőn mutatták be a National Portrait Galleryben a színes és kontrasztos képpárt, melyek készítői mindketten színesbőrűek. Ha művészeti és politikai kontextusba szeretnénk helyezni a két alkotást – ahol nem számít, hogy a női portrén alig lehet felismerni Michelle-t- akkor Richard J. Powell segítségét érdemes igénybe vennünk.
A Duke Egyetem művészettörténész professzorának szakterülete ugyanis a feketék portréfestészete.
Jóval művészibbek ezek a képek annál, mint ami a hivatalos portréktól elvárható volna. Ha megnézünk több híres emberről készült festményt, szembeötlik a különbség. Obamáék képei nagyon erős alkotások lettek.
A szintén színesbőrű szakember szerint Michelle képe az egyszerű háttere miatt Sherald stílusát hozza, viszont az, ahogyan játszik a színtelítettséggel, az nem a valós ábrázolás felé billenti a mérleget. A színek érdekesen kapcsolódnak a portrén, főleg, hogy egy absztrakt ruhát kapott az elnök neje.
A First Lady híres karjai itt is feltűnőek, melyek keretet adnak az arcának. Sherald jól elkapta ezt a bátor öltözéket, mely passzol a testtel és a testtartással, és megkönnyíti a kapcsolódást ehhez a nőalakhoz.
Nemcsak Barack a cool, de a neje is. Teljesen tudatában van annak, hogyan szóljon vagy jelenjen meg egy előkelő színesbőrű asszony. Ez egy hivatalos portré, tehát nem a belső gondolatvilágát vagy érzéseit hivatott megjeleníteni. Mégis nagyon róla szól.
Powell nyugat-afrikai fotósok – Seydou Keita és Malick Sidibé – munkáihoz hasonlítja a festmény hangulatát, mely képeken higgadt tekintetű, gyönyörű ruhás nőket láthatunk. Annak kapcsán, hogy az arc nem kiköpött Michelle, arra emlékeztet, hogy annak idején Picasso is máshogyan láttatta Gertrude Steint. A nő erre azt mondta, hogy
Aggodalomra semmi ok, nemsoká majd rám fog hasonlítani.
Amy sem fotogáfiai pontossággal képezte le Michelle-t, viszont a póz jól hozza azt, aki ő.
A Barack Obama-portré pedig szerinte egyáltalán nem illik bele abba a sorba, amelyet Kehinde Wiley eddig, főleg férfiakról készített. A megbotránkoztató képeken ugyanis ezek a fiatal fickók híres festmények pózait idézik meg, viszont hétköznapi viseletben – hip-hop stílusú, lógó mackónadrágok és sportcipők – láthatóak. Ráadásul minden kép kap egy gondosan kidolgozott, ismétlődő mintás hátteret, mely gyakran beletüremkedik a modellek testébe is. Az elnöki portréról ez teljesen hiányzik: nagyon máshogy ábrázolta most alanyát.
A festő és modellje közti hihetetlen kapcsolat lenyomata lett: az alany elérte, hogy úgy ábrázolja őt a művész, ahogyan az az előbbi kedvére való.
Wiley-t a feketék férfiasságának megfestőjeként tartották számon ezidáig, a hencegés és heveskedés csak úgy süt a képeiből.
Obama valódi auráját zárójelbe tette, viszont kezeinek gesztusa érzékenységet, empátiát sugároz, olyan emberé, aki szeret, és törődni is képes.
Az afroamerikaiak portréfestészete szempontjából azért érdekes ez a képpár, mert nagyon kevés festmény készült eddig. Csak a XX. század végén indult be egyáltalán a műfaj, most pedig végre elértünk odáig, hogy a lehető legmagasabb rangú, színesbőrű személyről is készülhetett portré. A sötét bőrű elnöki pár a realitáson itt felül is emelkedik már: coolság, büszkeség, küzdelem és sok fontos téma jelenik meg vonásaikban.
Az elnökökről készült eddigi portrék közül JFK és neje, Jackie Kennedy esetében volt pár merész próbálkozás, de a tradíció inkább a konzervatív ábrázolásról szól, továbbra is. Most üdítő kivételek születtek.
A fekete stílus az erő kifejezéséről szól. Önmagukat, helyzetüket jelentik ki a színesbőrű művészek a társadalom felé, véli Powell a Slate.com hasábjain.
Évtizedekig az ment, hogy a feketék csúnyák, meg pojácaként viselkednek – ennek a negatív hullámnak feszülnek neki az alkotók. Értéket tesznek hozzá a világhoz. A hosszú úton, mely még az afrikai és afroamerikai művészek előtt áll, most elértünk egy nagyon fontos mérföldkövet.
Exhibit: Archibald Motley—Jazz Age Modernist — A Walk-Through with Art Historian Richard J. Powell https://t.co/9WQRgZtx6A #TBT pic.twitter.com/yaOtbIT6wL
— Mark Anthony Neal (@NewBlackMan) May 25, 2017
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
