Egy felnőtt, aki a borzalmas román árvaházak egyikében nőtt fel

Izidor Ruckel egyike annak a több mint 2 ezer román árvának, akik szinte születésük után magukra maradtak, és borzalmas elhanyagoltságban éltek évekig. A gondozók épp csak fizikai szükségleteiket látták el – azt is úgy, ahogy -, de fel sem merült, hogy figyelmet és szeretetet is kapjanak az érintettek.

A kis Izidor egy banális betegséggel került kórházba a 80-as évek végén, apró gyerekként, ám a kórházban gyermekbénulással fertőződött. Miután a lába lebénult, és nem lehetett tudni, rosszabbodik-e a betegség, a kisfiút a szülei egyszerűen „ottfelejtették” a kórházban, és soha többé nem voltak kíváncsiak rá.

A kisfiú 11 éves volt, amikor egy amerikai fogadta őt örökbe. Eleinte teljesen kivolt, visszavágyott a román árvaházba, levelet is írt volt gondozóinak, hogy engedjék, maradjon velük 18 éves koráig: egyszerűen nem tudott alkalmazkodni a családi élethez. Persze nemet mondtak, amiért ma már hálás: meggyőződése, hogy ha akkor nem adoptálják, ma már hajléktalan bűnöző vagy halott volna.

Ez egy lélektelen világ, a gyerekek úgy élnek, mint az aprócska vadállatok, sokukból hiányzik az empátia és a gyengédség. Izidor máig megismeri azokat, akik intézetben nőttek fel: a meglett embereket, akik megállás nélkül előre-hátra ringatják magukat, mert születésüktől fogva megszokták, hogy senki sem jön megvigasztalni és ringatni őket, ezért maguknak kell ezt megtenni…