Kiderült az igazság – Valóban ilyen íze van az emberhúsnak?

Ha nagyon leegyszerűsítjük, a különböző húsok ízét leginkább az határozza meg, hogy mennyi mioglobint – egy oxigénszállító fehérjét – tartalmaznak az izomszöveteik. Minél több a mioglobin, annál sötétebb és intenzívebb ízű a hús. Mivel az emberi izomszövet viszonylag magas mioglobintartalommal bír, az emberi hús íze valószínűleg a vörös húsokéhoz, például a marháéhoz vagy a bárányéhoz állhat közel.

Már csak ránézésre is: az emberi izom mélyvörös, izmos, tömör – nem az a világos, puha állag, mint amit a csirkében látunk. Aki látott sebészeti fotót, az pontosan tudja, miről van szó.

De akkor mégis: milyen az íze?

Történelmileg akad néhány hátborzongató példa, amikor emberek megették mások húsát – éhínség idején, rituális célból, vagy sokkal sötétebb okokból. A Marquesas-szigeteken például „long ping”-nek, vagyis „hosszú disznónak” nevezték az emberhúst, mert szerintük nagyon hasonlított a sertésre. Hasonlót mondott több 20. századi bűnöző is – hogy olyan, mint a disznó, csak valamivel erősebb, néha kesernyésebb.

Nem szabad megfeledkezni William Buehler Seabrook, egy amerikai újságíróról sem, aki 1931-ben – saját bevallása szerint – megkóstolta az emberi húst. Ő meglepően részletesen leírta: szerinte nem is a disznóra, hanem sokkal inkább a borjúra emlékeztette. Puha, enyhén rostos, de teljesen ehető hús – nem volt semmi bizarr vagy furcsa mellékíze.

Egy valós túlélési történet: az Andok tragédiája és az emberi hús íze

Kevés olyan eset van a modern történelemben, ahol a kannibalizmus nem beteges indíttatásból, hanem a puszta túlélés érdekében történt. Az egyik legismertebb ilyen eset az 1972-es perui repülőgép-szerencsétlenség, amikor egy uruguayi rögbicsapat gépe lezuhant az Andokban. A túlélők több mint 70 napig rekedtek a hóval borított hegyek között, ahol semmilyen táplálék nem állt rendelkezésükre.

Ahogy a készleteik elfogytak, és a mentés reménye egyre halványult, a túlélők végül drámai döntést hoztak: a szerencsétlenségben elhunyt társaik testéből vágtak ki darabokat, és azt ették meg. A döntést közösen, mély erkölcsi dilemmák után hozták meg, és sokan közülük egész életükön át csendben hordták ennek súlyát.

A beszámolók szerint az emberi hús nyersen állagra leginkább a marhahúshoz hasonlított, de nem volt kifejezett íze. Mivel tűz és fűszerek híján többnyire szárított formában fogyasztották, az étel inkább hasonlított jerky-re (szárított húscsíkokra), semmint valódi ételre. A túlélők hangsúlyozták: amit ettek, nem „hús” volt számukra, hanem „túlélés”.

Ez a történet nemcsak a fizikai állóképesség, hanem az emberi lélek határainak is a próbája volt – és egyben újabb, mély és hiteles szempont az emberi hús íze körüli vitában.

Összességében…

Az emberhús valahol félúton lehet a sertés és a borjú között. A legtöbb beszámoló szerint nem undorító vagy különösen szokatlan, csak épp tudjuk, honnan származik – és ez az, ami miatt az egész kérdés hátborzongatóvá válik.

(Via)