Zene
Egy könyv, négy vékony magas rock’n’roll csávó – Baksa-Soós Attila
Baksa-Soós Attila sok mindent kipróbált már élete során: a gyártósort nem találta igazán testhezállónak, de mezítláb maratont futni, ahhoz persze volt esze! Ma ír, rajzol, zenél – és örökmozgóként szántja a családi vérvonalát ezer szálon keresztező magyar kultúra rögös ugarát. Új könyve, a Rockopera, meg zenekarai kapcsán ültünk le beszélgetni.
Ahhoz képest, hogy közismerten hajnalig bulizós típus vagy, elég korán sikerült összetalálkoznunk. Arról nem is beszélve, hogy az új zenekarod neve Wake Up 1230…
Ó, ez nem annyira újdonság, én nem az a délelőttöt végigalvós csávó vagyok. Általában inkább úgy működöm, hogy végkimerülésig csinálom a dolgokat, aztán utána egyben alszom húsz órát, és akkor le van tudva egy időre az alvás.
Nem hagyom ilyen könnyen eltéríteni magam a Wake Up 1230-től!
Hát, ez egy igazi szerelemprojekt, a barátságról szól. Ott kezdődött, hogy nagyjából tíz évvel ezelőtt Papp Szabival írtunk egy dalt. Ahogy az lenni szokott. Aztán még egyet, aztán még egyet. És ezekből lettek Supernem-dalok, meg lett a Loretta. Közben Frenkkel is írtam egy-egy számot, és talán egy évvel ezelőtt egyszer csak Szabi megkérdezte: miért nem csinálunk ebből egy zenekart? Eredetileg csak saját, meg a haverjaink szórakoztatására vettünk fel dalokat, amik önállóan megálltak, és eszünkbe nem jutott akkor a zenekar. Sőt, emlékszem, volt olyan, hogy kimondtuk: ebből nem lesz zenekar, itt minden egyes dal egy projekt. Szóval, nagyon tudományosan megfogalmaztuk, de aztán annyira sűrűsödött az egész, meg úgy tolultak ezek a zenei megnyilvánulások, hogy egyszer csak lett belőle egy gyorsvonat.
Körülbelül öt perc alatt össze is állt a dolog, és gondoltuk, ha itt van három ilyen vékony, magas csávó, aki rock’n’roll mozdulatokat nyomat folyamatosan a színpadon, meg a magánéletben egyaránt, akkor kell egy negyedik is. És tök egyértelmű volt, hogy Beck Zaza legyen az, a 30Y dobosa. Aztán elkezdtünk próbálni, születtek sorban a dalok, és pillanatok alatt összejött egy egész lemeznyi cucc, a Wild Colours, ami most májusban bakeliten is meg fog jelenni. Úgy várjuk, mint a gyerekek!
Jó, azért a végeredményt hallgatva, meg az embereket ismerve gyanítottuk, hogy nem egy marketingalapon kiszámolt sztoriról beszélünk, mint ahogy nem arról beszélünk a másik zenekarod, a Rühös Foxi esetében sem.
Ez így van. Azt hiszem, hogy egyik zenekarnak sincs mondjuk a top 10-es motivációs listáján a hírnév, meg a pénz.
Bezzeg a játszási listák eleje!
Az igen, főleg a litván chartokat szeretnék nagyon meghódítani a Rühös Foxival! És erre jó esély is van szerintem.
Akkor ezzel a lendülettel beszéljünk kicsit a Rühös Foxiról!
Na, az egy teljesen más történet. Igaz, abban a zenekarban is három nagyon jó barátommal zenélünk együtt és ott van még Great Fox, a menedzserünk, akit gyorsan feleségül is vettem… Ha egy mondatban kéne kifejezni, hogy mi a Rühös Foxi, az valószínűleg egy spirális pályára kiküldött csiga, ami az univerzumban pörög és kering egyszerre. Fontos, hogy a csiga szemei ezen a pályán állandóan a Nap felé fordulnak… Úgyhogy kéne neki majd egy napszemüveget szerezni, ha legközelebb erre jár. Hát ez a Rühös Foxi.
És mit kell tudni az új könyvedről, a Rockoperáról?
Ez is egy baráti együttműködés eredménye, Szecsanov Martin operatőr-rendezővel találtunk ki egy történetet, aminek a kiinduló ötlete az övé, és aztán én írtam belőle könyvet. Egy nagyon humoros ötlet, aminek most nem lövöm le a poénját és eredetileg egy forgatókönyv készült belőle, ami 2018-ra lett kész. A film végül nem jött össze, viszont én, ha elkezdek valamit, azt szeretem is lezárni, ezért született belőle egy könyv. Azért ez a munkamódszerem, mert csak ezen a módon tudok helyet csinálni a következő történetnek a fejemben. És azok aztán valóban nagyon tudnak különbözni a korábbiaktól, pont azért, mert így akkora hely van a fejemben, hogy a szabadság teljes tárházán, mint egy olajfestékes palettán, tudom kevergetni a színeket. Egyébként, mivel a történet elég sok kérdést vet fel a művészetről, ezért úgy döntöttünk, a bevételekből a sajnálatosan fiatalon elhunyt Siklósi Örs örökségét továbbvivő, kifejezetten fiatal zenészek támogatására létrejött zenei alapítványt fogjuk támogatni.
A zenekaroknál azt mondod, két különböző dologról beszélünk, de azért mind a kétszer elhangzott, elég nagy nyomatékkal – és ez az, ami azért mégiscsak összekapcsolja a kettőt, a személyeden túl –, hogy itt barátságokról van szó. A könyvnél dettó.
Hát, állatira élvezzük egymás vállát, amikor ott kisírjuk a bajainkat! Na jó, ilyen nyilván nincs. Viszont szenzációs együtt röhögni a hülyeségeken, tényleg hahotázva meséljük el a sztorijainkat egymásnak, és aztán, amikor még zenélünk is együtt, az meg maga a hurrikán. Egy olyan boldogságérzet, ami pont azért fantasztikusan mély, tartalmas és tömény, mert nincs mögötte olyan mozgatórugó, ami elvinné a fókuszt magáról a zenéről, és arról, hogy mi most együtt megszólaltatjuk azt, amit szeretnénk.
A tagok közismertsége okán gyakorta hívják mind a két zenekart szupergroupnak…
Te hívhatod, én biztos, hogy nem teszem! Pont ez a lényege az egésznek. Oké, mind a két zenekarban van négy-négy, vagy inkább úgy mondom, három plusz egy primadonna. Ez tény. De az a szép ebben az egészben, hogy a Wake Up-ban és a Rühös Foxiban is a primadonnaság úgy működik, mintha megérkeznénk a próbaterembe – már amikor próbálunk, ha egyáltalán – és akkor levesszük ezt a zakónkat, kint kiakasztjuk a szögre, és úgy megyünk be játszani. Tehát megszűnik az ego, csak a zenéről van szó, csak arról, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, teljesen föloldódjunk, meghallgassuk azt, hogy kinek mi a véleménye, például mondjuk egy ilyen helyzetről, amiben most vagyunk. És ha nincs éppen ilyen szomorú és tragikus apropó, mint a háború, akkor meg halálra röhögjük magunkat, úgy, hogy olyan rekeszizom-fájdalommal keljünk másnap, ami ritka.
Mindkét zenekar rövid múltra tekint vissza, pedig Neked egész fiatal korodtól kezdve volt közöd a zenéhez…
Hogyne lett volna, éjjel-nappal volt!
Hogy nem lettél mégsem zenész? Vagy voltak korábban is zenekaraid?
Nagyon pontosan le tudom képezni az egészet és végig tudlak vezetni ezen a folyamaton. Pici gyerekkoromban már volt a furulya, még a suli előtti időszakról beszélek, aztán bekerültem a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába. Nagyon szerettem ezt, jó rendszernek tartottam, hogy volt alap zenei nevelés és kötelező hangszertanulás, és azt is, hogy minden nap énekeltek a gyerekek az általános iskolában. Nagyon nagy hiba szerintem, hogy dilettánsok döntése miatt ez megszűnt, akik ezt tették, szerintem fogalmuk sincs, hogy mekkora bűntényt követtek el a magyar társadalom jó irányba való terelgetése eszmei útjának a tönkretételével. Ugyanakkor mégsem éreztem magam szabadnak, és ennek az egyik ismérve az volt, hogy minden nap volt 2-3 óra, ami énekkel, énekképzéssel és zenei képzéssel telt el, plusz, amikor egyre jobban ment a fuvolázás, jöttek hozzá a délutánjaim, versenyekre felkészülés, fellépésekre felkészülés, ide menni, oda menni, hétvégén meg ilyen versenyek, olyan fellépések és amikor ez már abban manifesztálódott, hogy olyan hetedikes, nyolcadikos koromban napi négy órát gyakoroltam, egész egyszerűen betelt a pohár. Aztán az egyik ilyen versenysiker miatt felvettek a konziba felvételi nélkül, és akkor úgy éreztem, kijelölték nekem az utat, tudod?
Mármint ki? A tanáraid?
A nagymamám, aki azért nagyon pontosan látta, hogy ő mit akar kezdeni velem. Az édesanyámból, a tehetségére alapozva, csodagyereket faragott, olyat, aki tulajdonképpen gyerekkorában a világ egyik legjobb gyerekművésze volt. Nehru-díjat kapott többször, már akkor vitték őt Viareggioba, meg Forte dei Marmiba, amikor még nem lehetett utazni: őmiatta tudott a családja, a nagyszüleimmel, meg a testvérével eljutni olyan helyekre, ahová egyébként nem lehetett útlevelet se kapni, nem hogy eljutni. Nagyon sokat köszönhetek neki, de így utólag belegondolva, belőlem meg világszínvonalú fuvolaművészt akart nevelni, aki sorra hódítja meg a különböző filharmonikus helyszíneket. És annyira ki volt jelölve ez az út nekem, hogy egyszer csak bejött a szabadságvágy, meg a lázadás, és olyan szinten behúztam a vészféket… Azt mondtam, „Na jó, ezt biztos, hogy nem, én nem fogok napi nyolc órát csak zenével foglalkozni! Engem sok minden más is érdekel, például az űrkutatás, meg az, hogy Forma-1-es autót tervezhessek valamikor az életemben, hogy felhőkarcolót tervezzek, aztán szeretnék nem csak komolyzenével foglalkozni, hanem más irányba is elmenni…” Még számtalan más dolog érdekelt és úgy éreztem, beszorítana ez a hivatalos, nagybetűs zenei pálya. És nagyon megláttam az árnyoldalát is. Vagy lehet, hogy csak megijedtem attól, hogy akkor itt most lehúzzák a redőnyt, és ennyi volt az életem. Mindamellett, hogy barátaim révén most már tudom, mennyire ki lehet teljesedni és mennyire csodálatos életet lehet élni klasszikus zenészként.
Na, de erre nem volt kézenfekvő lázadási metódus az, hogy akkor „Picsába a klasszikus zenével, akkor én most rock’n’roller leszek”?
Nem, mert amikor erre rájöttem, akkor nem csak a sulit hagytam ott, hanem az országot is, kiköltöztem édesanyámhoz, Németországba, de ott meg nagyon-nagyon egyedül voltam…
Kívülálló voltál?
Hát nagyon! És talán pont amiatt, hogy ennyire lázadtam és mert amúgy is hiányzott nekem gyerekkoromban a család, ezért aztán brutál gyorsan ezt a részét bebiztosítottam magamnak. 19 éves koromban elvettem egy csajt, akivel akkor nagyon nagy szerelemben voltunk, utána jöttek gyorsan a gyerekeim, és még diplomázni is kellett, tehát zajlottak az események, és nem nagyon volt időm arra, hogy az írás mellett én még egy zenekart is összehozzak. Zenéltem, a fuvola nem esett ki a kezemből, csak átalakult a dolog, olyan módon, hogy próbálgattam, miként lehet a hangszerből egy kicsit keményebb hangzást kihozni. Mindenféle cuccokat, papírdarabkákat, meg halhártyát ráragasztottam, beledugdostam… Szóval, először volt a klasszikus zene, utána nagyon sokáig dzsessz-fuvolázással töltöttem az időmet, és aztán abból kialakult a teljesen sűrű, sötét, komoly blues-fuvolázás, ami azért nagyon érdekes, mert szinte senki nem tudja, hogy lehet úgy is fuvolázni, hogy az egy bluesban megállja a helyét. Mert a fuvola nem egy alap blues-hangszer, de nekem megvoltak ezek a kis trükkjeim, hogy hogy tudok úgy belefuvolázni például egy bambusz dobozba, hogy abból olyan hang jöjjön ki, amit én szeretnék. Tehát ezekkel tök jól elvoltam. Kicsit szaxofonozni is próbálgattam, aztán jött a zongora és igaz, hogy még ma sem tudok jól zongorázni, de azért bármilyen hangszer a kezembe kerül, akkor valami megszólal. Nem biztos, hogy lehet hallgatni, de hogy megszólal, az biztos. De a mai napig nem tartom magam zenésznek egyébként. És írónak se. Én írok, meg zenélek, meg rajzolok. Ilyenek.
És amikor bejött a rock’n’roll…
Az már ott volt. Az mindig ott volt.
…kik voltak az idoljaid?
Nem voltak. Soha.
Akkor mondjuk Brian Ferry kicsoda, vagy ezek az alakok?
Én mindig a zenét, az alkotás tárgyát bírtam, és nem az előadót. Sőt, minél híresebb volt valaki, vagy minél inkább csöpögött a csapból is a neve, annál elutasítóbb voltam.
És a figurájukat sem?
Nem érdekelt. Soha nem volt plakát a falamon. Soha nem voltak példaképeim. Ha valaki megkérdezett 11-12 éves koromban, hogy ki a példaképem, akkor nagyon egyszerű választ adtam neki: „Én magam.” És persze az ilyen dumák miatt, bár gyerekkoromban mindenkivel haverkodtam, de a klikkesedésben nem nagyon vettem részt, inkább minden klikkel jóban voltam. Mint egy úszó sziget, megfoghatatlanul mindenhol ott voltam, de közben sehol sem voltam úgy ott, hogy „na, én akkor most klubtag vagyok”. Tényleg jó voltam egy csomó mindenben, sokszor a legjobb, és erre büszke is voltam. És nem érdekelt, hogy azt mondják rám, hogy „nagyképű”, meg „beképzelt”, kaptam az ívet végtelenül sokszor, és persze értettem, amit mondanak, de nem érdekelt. Mindig is magamra számítottam, és magamban éreztem ezt. Ez lehet egyébként egy trauma, vagy egyfajta defekt is, tehát nem vagyok biztos benne, hogy annyira jófejség, hogy önmagadban bízol meg legjobban…
Mondjuk azért az a jó hozadéka nyilván megvan, hogy így könnyen megtanulod, hogy ne hazudj magadnak, ami szerintem az egyik legfontosabb dolog…
Hát igen! Mert tényleg eljön az a pillanat, amikor nincs időd rá, hogy becsapd magad.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
