Sztárok
A pillanat tökön ragadása – Interjúztunk Lovasi Andrással
Röpke egy hónap múlva újra színpadra lép a Kispál és a Borz, méghozzá vadonatúj dalokkal megtűzdelt műsorral.
Röpke egy hónap múlva újra színpadra lép a Kispál és a Borz, méghozzá vadonatúj dalokkal megtűzdelt műsorral. A Lovasi András társaságában szervírozott őzgerincünkbe – zenei kérdések mellett – párkapcsolati visszanézés, színházi kitekintő, valamint a vasfogú idő dobozba erőszakolása is belefér.
Összeállt a Kispál és a Borz. Lesz koncert, lesz lemez – hogy alakult így a dolog, ennyi év után?
A zenekar feloszlása óta néhányszor zenéltünk már együtt, voltak ugye az életmű-áttekintő bulik és aztán 2019-ben elkezdtük csinálni a kertkoncerteket. Ez abszolút szabad pálya, nem egy nagykoncert, hanem egy kis beszélgetős, gitározós este, ahol néha kicsit több a beszélgetés, néha kicsit több a dal, de azért van egy általános menete, hogy én ezt hogy szeretem csinálni. Mivel Kispi szó szerint a szomszéd dombon lakik, a Komlói-medence és egy külszíni fejtés túlsó oldalán, kézenfekvő volt, hogy ő is beszálljon néha gitározni. És ebből indult aztán el az, hogy újra lett Kispál és a Borz.
Hogy vagytok most Kispivel? Elsimultak azok a dolgok, amik miatt abbahagytátok anno?
Amikor megszűnt a zenekar, mi azokon a kisebb válságokon, amik minden zenekarnál előjönnek az évek során, már túl voltunk. Mint amikor úgy válnak el a házastársak, hogy kihűlt a kapcsolat: az ember leteszi, és igazából már nincsenek utána rossz éjszakák, nincsenek cirkuszok, ennyi volt, eddig tartott a közös életünk. És azok a kapcsolatok, amik így érnek véget, általában barátsággá szelídülnek. Ha van is egy közvetlen válság a válás után, de pár év múlva az örömanya és az örömapa már tök jól el tudnak beszélgetni egymással a gyerek lakodalmán, jól elvannak, és jókat röhögnek azon, hogy milyen hülyék voltak húszévesen. És mi pontosan ilyenek vagyunk most: jól elvagyunk, jókat röhögünk, néha jókat mondunk egymásnak. Szóval, ilyen értelemben szerintem a helyén vannak a dolgok.
Az utóbbi egy-két évben elkezdtél szólóban is játszani, a kertkoncerteken, meg amúgy is. Élvezed?
Tök érdekes, hogy látok kollégákat, akik szólóban lépnek fel, és megteremtik maguknak azokat a masszív, páncélos helyzeteket, amitől úgy érzik, hogy most akkor tulajdonképpen zenekar vagyok. De engem ez nem érdekel, nem akarok magamra rázenélni. Ezerféleképpen el lehet játszani egy dalt, pont az a lényeg, hogy nem kell hátraszólnom a dobosnak, hogy most egy szünet jön, nem kell senkinek bedobnom valami hirtelen jött ötletemet, hogy mondjuk hatnyolcad helyett most belassulunk… Nincs tempó, illetve, van, de én szabom meg, hogy mi legyen. Ha akarom, nincs, ha akarom, van. Az egy szál hangszeres, énekes fellépésben pont az az izgalmas, hogy ez egy abszolút kiszolgáltatott helyzet, ami bizonyos értelemben nagyon sok mindent elárul az előadóról, de még többet a dalról. És ha azt érzed, hogy érvényes és működik, akkor az szerintem egy külön igazolása annak, hogy nem véletlenül csinálod azt a dolgot, amit csinálsz. Nyilván néha – főleg az első koncerteken – túltoltam, az emberek nem ismerték meg a dalokat, maximum a szövegről, és akkor mondták, „de hát nem ezért jöttünk!”, viszont ez egyrészt egy teszt a dalnak, hogy megállja-e a helyét úgy, ahogy aznap elhangzik, másrészt pedig nekem egy improvizatív helyzet. Mert kötött szöveget mondok, de olyan értelemben improvizáció, hogy egy csomó minden ott jut az eszembe, nincs megbeszélve magammal, és amikor elkezdem, még egyáltalán nem tudom, hogy fogom befejezni mondjuk a Csillag vagy fecskét, amit tényleg már hatezerszer szétjátszottam én is, meg a Csík zenekar is. Tehát, ez egy játék. És ha jól sikerül és aznap jön velem a közönség ebbe a játékba, akkor az nagyon jó tud lenni nekem is, nekik is.
Hogy látod az élőzene helyzetét ma Magyarországon?
Főleg a Covid előtti utolsó három évben volt egy nagyon gyors áremelkedés a piacon, hirtelen milliókkal drágultak zenekarok, amiben benne volt az is, hogy rengeteg olyan, piaci helyzeten kívüli pénz jelent meg, amely presztízsből, népszórakoztatás céljával, vagy egyéb okokból nagyszámú rendezvényt kreált az országban, a legkisebb falvaktól kezdve. De most azt látom, hogy a választások után nincs annyi ingyen rendezvény. Vége a pénzszórásnak, és a megszorítások után (vagy még az összes előtt?) most az emberek is elkezdenek takarékoskodni, kevesebb utazás, kevesebb koncert- és színházjegy, úgyhogy, most azért erősen fékezett habzású lesz a következő időszak. Pedig a popbiznisznek egy nagyon jelentős része ráállt erre a fajta klasszikus, májustól szeptemberig tartó tücsöklétre: főleg fix gázsis, ingyenes bulik, nagy része lakossági, egy-két presztízsesemény, Budapest Park, izé, és ebből fényesen megvoltak. A kilencvenes években ehelyett voltak a diszkóhaknik. Akkor még nem volt az önkormányzatoknak erre pénze, maximum tényleg arra, hogy Charlie eljött, és a CD-re ráénekelte, hogy „Jég dupla whiskyvel”. Ez inkább az utolsó tíz-tizenöt év fejleménye, hogy megjelentek vidéken is olyan színpadméretek, olyan jó technika, ami már helyben elérhető, és így tudott csinálni egy kisebb város is presztízsrendezvényeket országos fellépőkkel, celebekkel, egyebekkel.
Mivel ez külső pénzforrásból működött, tehát semmi köze nem volt a valódi jegyvásárló és az előadó kapcsolatához, ezért egy egészen furcsa helyzetet hozott létre, mert igazából nem kellett kimenned a valódi piacra. Ezek a zenekarok alapvetően már nem kluboznak, nem turnéznak, szinte csak ezekből a meghívásokból élnek, illetve éltek. És abban a pillanatban, ahogy ezek a meghívások megritkulnak, az lesz, hogy „oké, menjünk!” De hova? A klubhálózat max 10 rendszeresen működő koncerthelyből áll, azok nagyrésze is jórészt a koncertek utáni, vagy helyetti diszkóból él, amit most épp partynak hívnak, plusz abból az öt zenekarból, amelyik tud egy teltházat a helyen és nem is derogál neki ott játszani. Akkor hova menjünk? A klasszikus művházas rendszer, ami régen volt, megszűnt; művház, ha van is, nem enged be pop-rock-koncerteket, tisztelet a kivételnek. És ezen kívül van még nyáron a szabadtéri színpad, ahova viszonylag könnyebb elmenni , de ezeken a helyeken is már a fizető nézőtől függ a bevétel, aminek a nagysága már köszönőviszonyban sincs a zenekar fix gázsijával. Ez egy érdekes helyzet, mert alapvetően erre a kényelmes tücsöklétre beállt a szakma nagy része, nem akar kockáztatni senki, ha nincs fix, inkább nem mozdulunk, mondta évekig a legtöbb zenekar, hát most majd meg kell mozdulni, ha nem akarnak éhen halni. Persze ez a derékhad, a top 5 popzenekart ez nem érinti.Szóval hosszú távon, ha csak a Fidesz kiemelt és célzott támogatásai nem rongálják tovább a piacot, arra számítok, hogy a zenekari gázsik újra ahhoz közelítenek, amit egy zenekar adott pillanatban egy saját rendezésű koncertjén el tud vinni a jegybevételekből, tehát egy kicsi és szegény piac újra kicsi és szegény produkciókkal szórakoztatja magát.
Tavalyi szólólemezed, a Grand Hotel Halmahera rengeteg szöveges betéttel jelent meg.
Szerintem, ha ma kéne döntenem, akkor nem lennének a szövegek. Most ki is jött a streaming-szolgáltatóknál szöveg nélkül, pont azért, mert engem is idegesít már a sok duma. Csak valószínűleg a hiúság, vagy a fene tudja, mi miatt így készült el. Pedig szöveg nélkül megúszhattuk volna egy vinyllel, nem kellett volna dupla lemezt csinálni… De eleve másfél óráról húztam meg ennyire, már az is kemény munka volt, mire kiirtottam a többi szövegeket, meg kihagytam három vagy négy dalt. De nem voltam elég kemény magammal, na, ezért kell a producer, csak a Covid alatt nem volt kéznél egy sem.
Pedig Bodó Viktorral előadás is készül a Halmahérából, nem?
Igen, nagyjából kész is van már a forgatókönyvvel, abszolút szabad kezet adtam neki. Többet ő tudna róla mondani, de a nagy részét előre leforgatjuk, tehát úgy kell elképzelni, hogy valamiféle koncertfilmet, amivel az a terv, hogy mozikban is játszani lehessen. Most már csak pénzkérdés, hogy lesz-e belőle valami, tehát simán lehet, hogy nem lesz.
És Viktor hogy jött, illetve, hogy jött az, hogy legyen egy ilyen típusú megjelenés a Halmahérából?
Ő keresett meg valami más ügyben, én pedig kérdeztem, hogy van ez az anyag, szeretném, ha színházi közegben lehetne játszani, és nincs-e kedve hozzá, hogy valamit csináljon belőle? Nyilván Viktor, mint minden normális művész, legalábbis aki színházban dolgozik, hajlamos elszállni. Itt is ez történt, mire mondta a gyártásvezető az első könyv alapján, hogy ez 200 millió. Akkor még gondolkoztunk, hogy mi lenne, ha pályáznánk, de aztán rájöttünk, hogy sem az ő, sem az én politikai fekvésem nem elég jó ahhoz, hogy most hirtelen leakasszunk ennyi pénzt. Úgyhogy visszatértünk egy „bázis-szettre”, ami ennek mondjuk a tizede, annyit remélhetőleg össze tudunk rá kalapálni, és akkor talán még idén lesz is belőle valami. De mindig van egy ilyen első nekibuzdulás, lelkesedés, kreatívkodás, majd jön egy „Le a földre!”-szakasz. Sajnos, ehhez már hozzá vagyok szokva. A Universalhoz annak idején ’94-ben azért írtunk alá, mert elmondtam nekik azt a szívfájdalmamat, hogy egy csomó ötletem van, hogy mit kéne, kreatív rész, képzőművészet, satöbbi, és mondták, hogy ők ebben maximálisan támogatnak, és ez mennyire jó, és persze lesz külön keret és tejszínhabostorta. Azért is tanulságos ez az egész, mert amikor aztán csináltuk az első ilyen előadást a Trafóban, és mondtuk, akkor be lehet szállni, itt lehet megmutatni most, hogy ti mennyire szeretitek a művészetet pártolni, akkor feltett kézzel mondták, hogy „gyerekek, ne vicceljetek, hát alig vagyunk nullán, iszonyú sok pénzbe kerültök, szó se lehet róla”. Azóta tudom, hány tízmilliót tapsoltak el, elsősorban saját magukra, meg reprezentációra az általunk generált bevételből, mert ki tudom számolni, én is voltam már kiadó is. És innentől tudom, hogy mindenki mennyire művészetpártoló.
Ez a bizonyos előadás volt a Gyógyshow, ha jól gondolom, aztán jött még az Idáig tudom a történetet, a Semmi konferencia, ugye?
Eredetileg mindig az volt a probléma, hogy a sajáterős előadás volt először, az énekesek próbáltak színészi szerepeket is megvalósítani, több, kevesebb sikerrel, de azt igazából mindenki rühellte, csak nem volt rá keret, azért kellett. Aztán a lehetőséget felmérve azt mondtuk, hogy mi amúgy is ilyennel akarunk foglalkozni, itt van ez a TAO, ez tök jó. És a Semmi konferenciát is, meg az Idáig tudomot is így tudtuk feléleszteni, és így tudtunk bele színészeket rakni. 2019-ben az Idáig tudomból csináltunk egy előadást, lepróbáltuk, bemutattuk a Madáchban, ott volt egy sorozat, Rockzene a színházban, vagy valami hasonló, és azt nagyon szerette a közönség is, meg mi is élveztük csinálni, úgy volt, hogy visszük tovább az Átriumba, talán az volt a legjobb ilyen zenélős-színházas-történetmesélős előadásunk. De akkor megszűnt a TAO. És onnantól az a háromszázvalahány ember, aki befér az Átriumba, már nem tudta kitermelni azt a keretet, amiből egy ekkora stábot működtetni lehet, plusz a színház is jól jár vele. A régi verzióban az volt, hogy a miénk volt nagyjából a jegybevétel 90 százaléka, abból ki tudtuk fizetni a színészeket, az előadás költségeit, még általában kerestünk is rajta valamennyit, és az övék volt a TAO, amit visszaigényeltek utána, plusz az a tíz százalék, ami a jegyből maradt. Ez egy abszolút működő modell volt, a Semmi konferenciából egy év alatt volt huszonvalahány előadás az Átriumban. Mármint nem a sokszereplősből, mert azt 8-10 vendéggel nem nagyon tudtuk sokáig finanszírozni, de volt az egyszereplős verzió, ami kvázi monodrámaként működött, ahol csak a zenekar volt a színpadon, és Pepe, ő volt mindenki. Én azt jobban szerettem, mint a szereposztásost, mert ott se kellett pofáznom. Én nem bírom ezt a megírt szöveg felmondást, a feleségem megtanul negyven oldalt egy éjszaka, de nekem az a tíz oldal, amit kellett mondanom, x hét szívás volt. Ez a színészet nevű projekt, ami másoknak oly vonzó perspektíva, nekem igazi kínszenvedés: egyszerűen nem megy és az a stressz, hogy nem jut eszembe a szöveg, meg, hogy ezt így mondjam, meg úgy mondjam… Amúgy azt terveztük, hogy a Semmi konferenciát, meg az Idáig tudomot is játsszuk rendszeresen az Átriumban, tök jó fejek voltak, működött, nem kerestünk rajta túl sokat, de azért mindenki azt mondta, hogy hadd menjen. És amikor megszüntették a TAO-t, akkor még szarul is éreztük magunkat, mert már az utolsó évet, amit visszaigényelt az előadásaink után az Átrium, azt már nem kapták meg, csak valami töredékét. Így utólag ők buktak egy csomót ezen.
És ezzel vége is lett a színházasdinak?
Ma már egy színházi előadást létrehozni úgy, hogy leginkább csak a nézők bevételeire számítasz, azt csak olyan színházak tudják megcsinálni, mint mondjuk a Pintér Béláék, akik, ugye, felépítettek egy nagyon erős brandet tizeniksz év alatt, és el tudják kérni azt az öt-hat-nyolcezer forintot, amibe egy színházjegynek valójában kerülnie kell ahhoz, hogy fogcsikorgatva fenntartható legyen a modell. Mert ott van már egy olyan erkölcsi tőke, meg előadásszám, meg kurva sok, kurva jó előadás, hogy bármit kiírnak, arra elmennek az emberek. Vagy akár mondhatnám Pepéék szabadúszó társaságát, a Nézőművészeti Kft-t is. De ezt a nulláról elindítani, ráadásul úgy, hogy azért nagyon ellenséges közegben vagy… Márpedig a független színjátszás, amiből rengeteget profitált a kőszínházi struktúra és amelyhez talán az utolsó 30 év magyar színháztörténetének a legfontosabb eseményei kötődnek, mintha látványosan pusztulásra lenne ítélve…
A zenekari munkásság egyéb részei szépen dokumentálva vannak, ezekkel az előadásokkal mi a helyzet?
Azok is csak a Megadó Kiadó létrehozása óta vannak szépen dokumentálva alapvetően. De ezek a színházi előadások nincsenek meg, részletek vannak, meg lehet, hogy egy kis kamerával egy bizonyos szögből megvannak, de rendesen nem rögzítette őket senki. Akkor ezzel nem foglalkoztunk, azt hittük, hogy még biztos lesz egyszer-kétszer, és majd akkor felvesszük. De hát ez ugyanolyan, mint hogy a Kispálnak is a legizgalmasabb időszaka, az nincs dokumentálva. Egyszer valaki még a Human Telex Recordstól, talán György Péter, hozzám vágta valami ajándékként a Föld, kaland, ilyesminek a 24 sávos, szalagosmagnós felvételét, amit a következő egy-két hónapon belül el is vesztettem valahol. Úgyhogy, amikor vinylre kinyomtattuk ezeket az anyagokat, akkor sokszor a CD-t vettük alapul, és abból írtuk vissza analógra, kicsit átirányítottuk a műszaki paramétereit úgy, hogy a vinyl is megszólaljon.
Akkor ezekről a darabokról nem is várható semmi, ha jól értem…
Az a helyzet, hogy az a fajta dokumentáció, hogy készítsünk lenyomatokat a pillanatról, az engem igazából mélyen sosem érdekelt. Ez szerintem alkati kérdés. Ha nagyon akarnánk, akkor lehetne ennek filozófiai tartalmat is keríteni, hogy vajon az előadó-művészet a dokumentáltságtól jó-e, illetve, hogy mennyivel kevesebb illúziónk lenne mondjuk a XVIII-XIX. század nagy előadóművészeiről, ha lennének róluk jó minőségű hangfelvételek? Vajon kell-e tudnunk, hogy zongorázott Chopin, vagy jobb, ha a memoárokban olvasottak alapján, mindenkinek a saját ízlése szerint zongorázik a fejében a nagy művész? Mert irodalmi leírások vannak róla, de valójában nincs pontos képünk arról, hogy ténylegesen hogy hangzottak el ezek a művek. És kell-e, hogy legyen? Mennyire hazardírozás egyáltalán a hangrögzítés? Mennyire hazardírozás a pillanatnak a tökön ragadása? Mennyivel jobb lenne, ha a fejünkben élne valamilyen szinten, és ahogy az ember a múltra emlékszik, van egyfajta nagyon furcsa esztétikai szűrő a fejünkben, mint a fotókon. Ahogy a dal is mondja: csak a szépre emlékezem. És ez nem karakterológia, ez tök általános: az ember, ahogy dolgozik az idővel, az tényleg melegágya a nosztalgiának, a „régen minden jobb volt”-nak, mert egyszerűen az agyunk így dolgozza fel a múltat, az időt. Amúgy van egy hangstúdióm, és nagyon érdekel az adott akusztikai közegben megszólaló zenei hang természete, időbe vetettsége, így hát a dokumentációja, és szerintem szép, hogy annak ellenére, hogy mit gondolok erről az egészről, azért megnyomom a rec.gombot.
Igen, de aki nem volt ott, térbeli, vagy időbeli korlátok miatt, az mégis kizárólag így szerezhet fogalmat arról, hogy volt-e és milyen volt egy ilyen előadás…
Jézus élete az egyetlen az általam ismert emberi történetek közül, ami úgy maradt fenn, hogy a főhős életében a kisujját sem mozdította azért, hogy fennmaradjanak a cselekedetei. Na jó, azon kívül, hogy tanúkat, azaz tanítványokat vett maga köré, aztán feltámadás után eligazította őket, hogy vigyék mindenhová a jó hírt, hogy feltámadt. De ha csak az életét nézzük, ott semmi. Mindenki más majd összetörte magát, hogy valami nyomot hagyjon, hogy itt tett-vett egy ideig. Ugyanakkor a hosszú távú tapasztalat az, hogy a legjobb a kőbe vésés. Tehát, azért az nem véletlen, hogy a miközben mást se csinálunk, csak felhőbe lövünk, meg magabiztosan tároljuk a digitális információkat, folyamatosan mentünk másként ide-oda, ezek a digitális információk valójában szinte előhívhatatlanok lesznek már a közeli jövőben is. Pedig azt hiszed, hogy ez most megvan, itt van, el van mentve, miközben ez a fajta, 10-20 évenként történő avulása az adathordozóknak pontosan jelzi, hogy valójában az, amit összehordunk, és amire azt mondjuk, hogy a pillanat tökön ragadása, az örökkévalóságnak tett gesztus, az mennyire relatív. Ha mondjuk azt az 5-6 ezer évet vesszük, amióta vannak kulturális emlékeink – ami egyébként egy sóhajtásnyi idő még a Föld történetében is, de mi hajlamosak vagyunk örökkévalóságnak tekinteni – az látható, hogy tényleg egy működik: bele kell vésni a kőbe, és akkor az egy darabig ott lesz. Semmi más.
Nagy Győző
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
