Minden egyes cseppből a legtöbbet hozzák ki – Bámulatosan kezeli a vízhiányát Szingapúr

Megviselte a vízhiány Szingapúrt, de úrrá lettek rajta. A városállamban a víz hatással volt a háborúra, a gazdaságra és az emberek egészségére is.

De hogyan vált a vízhiányos ország globális úttörővé a szűkös erőforrások kezelésében?

A hatmillió lakosnak otthont adó Szingapúr színes, multikulturális és virágzó, a világ öt leggazdagabb országa közé sorolható – a pénzügyi ágazat és a globális kereskedelem nemzetközi központja.

Tiszta és zöld, számos parkkal, szökőkutakkal, tavakkal és csatornákkal rendelkezik. Mégis, mivel nincsenek saját természetes édesvízforrásai, a világ egyik leginkább vízhiányos államának számít – tudatta a dw.com.

A helyzete ellenére Szingapúr sikeresen elégíti ki gyorsan növekvő lakosságának és gazdaságának növekvő vízszükségletét, megoldva a vízhiányát. Olyannyira, hogy az elmúlt évtizedekben a kis szigetállamnak sikerült a vízgazdálkodás globális példaképévé válnia.

„Amit csináltak, abban semmi varázslat nincs”

– mondta Peter Gleick, hidrológus, a Pacific Institute amerikai székhelyű, vízre szakosodott civil szervezet alapítója.

A jelentős infrastruktúra helyett – amely egyre több vizet von ki a természetből -, Gleick a „puha út” megközelítésben látja Szingapúr sikerét, ahogyan úrrá lettek a vízhiányon.

A puha út ugyanis elmondása szerint azt javasolja, „használjuk hatékonyan és körültekintően a vizet. Hagyjuk abba a vízpazarlást. Nézzünk új beszerzési forrásokat”.

Vízhiány Szingapúrban: vízgazdálkodási mestertervet alkottak

A vízhiánynak hosszú története van Szingapúrban. Legyen szó Nagy-Britannia gyarmati uralmáról, a fasiszta Japán elleni szövetséges csatákról a második világháborúban vagy az azt követő időszakban, a városállam gyakori árvizeket, rossz egészségügyi feltételeket ált át és megtapasztalta a vízadagolás szükségességét.

S noha vízügyi gondjai nem szűntek meg egyik napról a másikra, amikor 1965-ben függetlenné vált, a helyzet megváltozott, amikor az ország saját kezébe vette a sorsát.

„Elkezdték megtervezni, hogy víz-, élelmiszer- és energiafüggetlenek legyenek”

– mondta Cecilia Tortajada, a Glasgow-i Egyetem környezetvédelmi innovációs professzora, aki sokat dolgozott Szingapúrban és magán a városállamon.

A korabeli kormány kidolgozott egy mestertervet, amelyet az évek során finomítottak – létrehozva a vízellátás négy pillérét, amelyeket „nemzeti csapoknak” neveztek el. Ezek közé tartozik az importált víz, a sótalanítás, a helyi vízgyűjtő és az úgynevezett „NEWater”.

Szingapúr a saját határaitól nem messze fedezett fel édesvizet, a szomszédos Malajziában, s az 1960-as években két megállapodás révén biztosította az ellátást.

A mai napig több millió liter folyóvizet, Szingapúr teljes vízkeresletének mintegy felét szivattyúzzák át a határon csővezetékeken, kezelve a vízhiányt. Malajzia azonban a szállítások leállításával és az árak emelésével fenyegetőzött – a kétoldalú feszültségek többször is kirobbantak, ami 2002-ben még katonai konfliktust is kilátásba helyezett.

Szingapúr ezért a tervei alapján 2061-re leállítaná a vízimportot, ami azt jelenti, hogy a másik három csapnak kell rendkívül hatékonynak lennie.

„A víztervezés nagyon fontos. Ezen főterv célja, hogy minden egyes vízcseppből a legtöbbet hozza ki”

– mondta Jon Marco Church, az ENSZ vízgazdálkodási szakértője.

Ez mindenekelőtt a csatornák és lefolyók tisztán tartását, milliárdos befektetést, a víz összegyűjtését, kezelését és a meglévő víz, például az óceán felhasználását jelenti.

Inni az óceánból?

Ma Szingapúrban öt sótalanító üzem biztosítja a sziget teljes vízellátásának akár 25 százalékát. A felszínen zöldellő és parkszerű kialakítású ultramodern rendszerek a város központjában, a föld alatt helyezkednek el, amelyek tisztító- és sótalanító létesítményként is funkcionálnak.

Az elmúlt évtizedekben Szingapúr kulcsszerepet játszott a sótalanító üzemek technológiájának továbbfejlesztésében. A cél az, hogy 2060-ra a kapacitást az ország szükségleteinek 30 százalékára növeljék. Ez azonban még nagyon messze van az önellátástól, így a maradék víznek máshonnan kell származnia.

Szingapúr területének kétharmadát esővíz tárolására használják. A tetőkről jövő vizet csatornákon keresztül folyókba, csatornákba és 17 tározó hálózatába vezetik, amelyek közül a legnagyobb a Marina Barrage.

A 10 ezer hektáros területen nemcsak édesvizet gyűjtenek össze – a medence és a gát is árvízvédelemként szolgál. Ha szélsőséges esetben a tározók és csatornák túlcsordulnak, földalatti tartályok gyűjtik össze az árvizet, amelyből később ivóvíz keletkezik.

A kormány azt tervezi, hogy 2060-ra az ország szárazföldjének 90 százalékát esővízgyűjtő céllal hasznosítja majd.

Glieck szerint az infrastrukturális intézkedések mellett a víztakarékosság szükségességével kapcsolatos figyelemfelkeltés is sikeres volt.

A szingapúri lakosságot a kormány felvilágosította a vízhiányos helyzetről, a vízzel kapcsolatos kihívásokról és az általuk választott megoldásokról – hangsúlyozza Gleick.

A víztakarékos szerelvények támogatást kapnak, s azok, akik beszerelik, más fenntartható termékekből is kedvezményben részesülnek. Ezért a lakosoknak is megéri spórolni a vízzel. A magánházakban található digitális vízmérők a szivárgások gyors észlelésében is segítenek, így Szingapúr vezető szerepet tölt be a problémás csövek miatti vízveszteségek minimalizálásában.

A szigetállam azonban nemcsak az esővíz összegyűjtésében és a vízhiány menedzselésében, hanem a vízkezelésben is mesternek számít.

„Minden szennyvizet összegyűjtenek, kezelnek és amennyire csak lehetséges, újrahasznosítanak”

– mondta Jon Church, az UN Water munkatársa.

Szingapúr 10 milliárd dollárból (9 milliárd euróból) épített 206 kilométer hosszú földalatti szennyvíz-autópályát, amely a szennyvizet a legmodernebb tisztítótelepekhez vezeti.

A legtöbb ország a töredékét sem fekteti be annak, amit Szingapúr befektet – jegyezte meg Church.

Az ilyen jelentős beruházások egyrészt Szingapúr jólétének köszönhetően, a nagyszabású projektek megvalósításáról pedig a kedvező politikai rendszer gondoskodik.

A Bertelsmann Transformation Index „mérsékelt autokráciaként” írja le Szingapúrt, ahol korlátozzák a gyülekezési, véleménynyilvánítási és egyesülési szabadságot és az állam megalapítása óta ugyanaz a párt van hatalmon.

Szingapúrnak más országokkal szemben van egy nagy előnye: szinte nincs mezőgazdasága, amely fogyaszthatná és szennyezné a vizet.

Az ország előremutató stratégiájának büszkesége a vízkezelés, vagyis a NEWater.

Kiváló minőségű víz nyerhető mikroszűréssel, fordított ozmózissal és UV-sugárzással. Szingapúr már most is újrahasznosítja vízszükségletének 30 százalékát és ezt az arányt 2060-ra 55 százalékra tervezi növelni.

Az így kinyert víz nagy része az iparban kerül felhasználásra, csak kis hányadát teszik ihatóvá.

Világszerte a lefolyóba öblítettnek csak egy kis részét hasznosítják újra ivóvíznek, bár a potenciál óriási és létezik biztonságos technológia is.

„A dolog még mindig ellentmondásos, ugyanis valami piszkos dolognak tekintik, amitől meg kell szabadulnunk”

– mondta Gleick, hozzátéve, hogy a szingapúri víz annyira tiszta, hogy a chipipar is  használja, amelynek ultratiszta vízre van szüksége.

Kalifornia és Namíbia fővárosa, Windhoek úttörő szerepet tölt be a háztartási szennyvíz felhasználásában. Utóbbiban a rendkívüli vízhiány miatt a szennyvizet az 1960-as évek óta hasznosítják ivóvízzé.

Cecilia Tortajada, a Glasgow-i Egyetem munkatársa megjegyezte: amikor a nyugati országok a vízgazdálkodás javításának költségeiről és folyamatáról kezdenek beszélni, gyakran felmerül a kérdés: „de meg tudjuk-e csinálni?”

Nos, Szingapúrban a következő kérdést teszik fel: „Hogyan fogjuk csinálni?” Tehát egészen más, proaktív a perspektíva – tette hozzá a szakember.

Olvasd el ezt is: Szingapúrban megengedték a rovarevést

(Via)