Lélek
Az emberiséggel egyidős kérdés: létezik-e barátság szakítás után?
Létezik az, hogy aki tegnap fontos volt, mára semmit sem jelent? Vagy az igazán abszurd gondolat inkább az, amikor a szenvedélyt a két kezünkkel próbáljuk szeretetté alakítani? A kérdés örök, és minden szakítás újradefiniálja a választ: létezik barátság a szakítás után?
Gondold át, miért akarsz “barátkozni”!
Miért fontos számodra, hogy továbbra is tartsd a kapcsolatot az exeddel? Azért, mert értékes, értelmes embernek tartod, akivel kölcsönösen jó hatással vagytok egymásra vagy azért, mert titokban még mindig szereted, és közel akarsz lenni hozzá? Talán mondanunk sem kell, hogy az első a jó válasz – egyéb esetben tartsd a távolságot. A reménykedésnél már csak az a rosszabb, ha történetesen bosszút akarsz állni, a revans ugyanis még soha nem vezetett jóra a világtörténelem során – és ugye a fene akar még ezer év múlva is fizikai testben tengődni hasonló egó-gondok miatt.
Hagyj magatoknak időt!
Nem szégyen, hogy keddről szerdára nem tudod átalakítani az érzéseidet: ha eddig a csaja voltál, holnaptól nem tudsz szimpla haver lenni – akkor sem, ha te küldted el őt. Az igazság az, hogy időre van szükség, amíg ezek a dolgok a helyükre kerülnek. Légy őszinte magadhoz: mit érzel? Az is könnyen meglehet, hogy még magadnak sem vallottad be, mennyire haragszol rá, amiért játszott az érzéseiddel/megcsalt/cserben hagyott/kihasznált/csalódást okozott stb. – a lehetőségek tárháza végtelen. Tisztázd vele, miért szakítottatok, gyászold meg magadban a kapcsolat végét, értsd meg a saját érzéseidet – és csak ezután gondolkozz a spanoláson. (Ó igen, és ne feledd: a barátságot nagyon könnyű megígérni, de sokkal nehezebb a fentiek fényében tartani. Ne ígérgess tehát felelőtlenül dolgokat a szokásos “értékellek mint embert” klisé puffogtatása közben, hiába szabadulsz így hamarabb. Inkább bízd ezt az időre, de tényleg.)
Húzd meg a határt!
Folyton neked panaszkodik az aktuális csaja miatt? Kritizálja és szidja a te új lovagodat? Megfogja a fenekedet, és kér, hogy “még egyszer utoljára” aludj nála? Pénzt kér kölcsön, szívességet akar, kihasználna? Attól még, mert egy időben ő volt számodra a legfontosabb ember és ma is mellette állsz barátként, még vannak határok. Talán észre sem veszed, ki mikor lépi át ezt, pedig fontos, hogy csak olyat fogadj el, ami számodra is kényelmes és okés. Nyugodtan mondd meg, hogy mi az, ami már nem fér bele a barátságotokba – ez egyébként nem csak a loverből lett haver esetén fontos, hanem más szituációkban is.
Ne lelkizd túl a dolgokat!
A szakítást természetesen meg kell beszélni őszintén, frissen, józan ésszel, hiszen csak így tud továbblépni mindkét fél. Ugyanakkor annak semmi értelme sincs, hogy újra és újra elmerengjetek “az idők változandóságán”, felhánytorgassátok a múltat vagy vádoljatok bárkit is, beleértve magatokat. Ami elmúlt, az elmúlt – meg kell őrizni belőle a szépet, el kell engedni a többit. Barátságotok hamar viszketőssé válhat, ha újra és újra a régmúlt hibáira és hiányosságaira kanyarodtok vissza. (A szomorú hír egyébként az, hogy nem úszod meg azt az időt, amit saját magaddal négyszemközt kell töltened saját lelki érésed és fejlődésed érdekében: nem akaszkodhatsz az exedre – vagy bárki másra – hogy felmentsen hibáid alól és megmutassa a helyes irányt. Ez a te házi feladatod. Az eredmény viszont minden fáradságot megér.)
Ne tartsd fent a helyet a szívedben senkinek sem, aki nem akar oda tartozni!
Mindegy, hogy szerelemről vagy barátságról van szó, minden emberi kapcsolat legalább két emberen múlik: ha a másik fél nem tesz lépéseket feléd, esetleg tudatosan kerül, akkor ne próbálj pacifista hippiként jóban lenni vele. Fontos, hogy el tudd engedni a haragot és a többi negatív érzést, vele együtt pedig azt az embert is, aki semmilyen formában nem akar részt venni az életedben. Ha igazán a dolgok mélyére nézel, látni fogod, hogy ez csak az önérzetednek és a hiúságodnak fáj, az egódon túli erős és tudatos éned viszont sértetlen marad. És lássuk be, jóval többek vagyunk az egónknál, emberi kapcsolataink pedig tökéletes tükrei annak, ahol éppen állunk az életben. Tudni kell elengedni… mindent és mindenkit, ha kell.
Ti hogy álltok ezzel a történettel? Vannak jó barátok az exeitek között vagy szerintetek mítosz az ilyesfajta haverság?
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
