Bár a Bosszúvágy csak fékezett habzású akciómozi, a valóság mégis brutálissá teszi

Pedig az egész tulajdonképpen nem alakult valami jól. Az eredetileg tavaly november 22-re meghirdetett premier dátumát eltolták pár hónappal, most márciusra, az pedig sosem jelent jót. Azt lehetett gondolni, mindez azért történt, mert a film annyira rossz lett. Lecsökkent az érdeklődés, meg a lelkesedés is alábbhagyott az új Bruce Willis film iránt, pedig az egy 70-es évekbeli akció-krimi filmklasszikus, a Charles Bronson főszereplésével készült (és további 4 folytatást megért) Bosszúvágy remake-je. De aztán jött az élet, és annyira aktuálissá tette a filmet, hogy az újra mindenkit érdekelni kezdett.

Amerikában már jó ideje kérdés, hogy mennyire korlátozzák a hétköznapi polgárok fegyverviselési engedélyét. Van, amikor jobban, van, amikor kevésbé, attól függően, éppen ki – demokraták vagy republikánuskok – vannak hatalmon. Előbbiek korlátoznának, utóbbiak viszont inkább enyhítenének a szigoron. Trump elnök republikánus, ráadásul imádja a fegyvereket, úgyhogy ő pont az az ember, aki a szigorítás kerékkötője. Csakhogy a tavaly októberi las vegasi vérengzés óta nem csitultak se a kedélyek, se az indulatok, sőt a vérre (bosszúra? hírnévre?) vágyó pszichopaták sem bújtak vissza rejtekhelyükre, hanem vérszemet kaptak. Tavaly ősz óta pedig történt is pár újabb tragikus eset. A legnagyobb visszhangot kiváltó Valetin napján egy iskolában. Ezekben az egyetlen visszatérő elem pedig az volt, hogy egy-egy hétköznapi polgár egyszerűen fogta a fegyverét, besétált valahova, és agyonlőtt mindenkit, aki az orra (pontosabban a fegyvere csöve) elé került. Úgyhogy a vita a fegyverviseléssel kapcsolatban újra fellángolt, sőt minden eddiginél nagyobb indulatokat váltott ki. Még filmsztárok (élükön George Clooney-val) is szövetkeztek, hogy a szigorítást elérjék. És akkor jön Bruce meg a filmje, ami minden egyes képkockájával amellett tör lándzsát, hogy ha másképp nem megy, akkor magunknak kell a kezünkbe venni az irányítást, meg persze a fegyvert. Engedjünk csak utat annak a bosszúvágynak.

Ami persze óriási nagy sarkítás, mert hatalmas különbség van aközött, ami miatt a vita kirobbant és ami Bruce Willis (és a rendező, Tarantino haverja, Eli Roth) republikánus hevületű (propaganda)filmjében történik. Eleve, a fegyverellenesek épp azért akarnak szigorítani, hogy a random gyilkoló pszichopaták ne jussanak fegyverhez és így lehetőséghez, nem beszélve a bűnözőkről, míg a fegyverkedvelők pedig azt szeretnék, hogy mindenkinek legyen fegyvere, amivel aztán megvédhetik megukat és szeretteiket a pszichopatáktól és a bűnözőktől. Bruce Willis és filmje az utóbbiaknak ad igazat, az ő igazukat igazolja. De mi is történik? A színészileg egyre inkább egyarcú Bruce, aki ezúttal egy emberéleteket mentő sebészt alakít, tragikus hírt kap munka közben: betörők jártak a házában, a feleségét megölték, a lánya pedig életveszélyben van, mert ő is kapott a bűnözőktől (az eredeti filmben még csúnyán meg is pocsékolják a lányt). A főhős bízik a rendőrökben, hogy majd jól kinyomozzák az esetet, de a forgatókönyvírók a lehető leglúzerebb zsarukat találtak ki a film számára, így a nyomozás elég hamar elakad. Bruce-nak így nincs más dolga, mint azt csinálja amihez a legjobban ért (nem a filmbeli sebész, hanem az azt alakító színész): jön, lát és büntet, vagyis enged a bosszúvágynak. Amit egyébként anélkül kell elfogadnunk, hogy Bruce ennek érdekében bármilyen különösebb színészi eszközt is bevetne. De aki a tragédia után nem sokkal olyan kisimult, mint ő, abban az emberben biztosan legeslegbelül, egy jól elrejtett zugban zajlanak a legnagyobb viharok.

Bruce Willis pedig, ahogy azt eddig tőle megszokhattuk, egyszemélyes büntetőhadjáratba kezd, amit egyre jobban élvez hulláról hullára haladva. Először még ő is random öl, szigorúan rosszfiúkat, majd a nyomára akad felesége gyilkosainak is, így őket is elkezdi szépen egyesével levadászni. Mire a végére jut, egészen belejön a dologba, de ami a legszebb, hogy egyáltalán nem viseli rosszul a korábban szigorúan pacifista férfi, aki még csak nem is verekszik, sőt vissza sem üt, ha kap egyet, hogy szinte már ragacsos a keze a vértől. Hanem helyénvalónak találja és élvezi. De a legszebb az egészben az, hogy a rendőrség is így van ezzel, legalábbis a nyomozást vezető szimpatikus rendőr virágnyelven ezt adja tudtára az akkor már újra felszabadultan mosolygó sebésznek. Vagyis a film végső konklúziója morálisan kikezdhető, de mivel “csak” egy akciómoziról van szó, ráadásul egy tipikus B-filmről, eltekinthetünk ettől, és akkor akár még jól is szórakozhatunk rajta. De ha a politika a film hóna alá nyúl, és pozitív példaként kezdi emlegetni, akkor baj van, és úgy viszont az egész már egyáltalán nem annyira szórakoztató.