Film
Felébredni egy szürreális lázálomból – Darren Aronofsky: anyám!
Darren Aronofsky legújabb filmje olyan, mint egy lázálom: az a típusú rémálom, amiből minél hamarabb szeretnél felébredni, de nem tudsz. A kérdés nem az, hogy mindez mennyire tud szórakoztató maradni több mint 2 órán keresztül, hanem az, hogy hajlandóak vagyunk-e végigülni és értelmezni a filmet.
A Rekviem egy álomért, a Pankrátor, A fekete hattyú és a Pi rendezőjét kultikus tisztelet övezi a filmrajongók körében, teljesen megérdemelten. Eddigi alkotásaiban is bőven voltak bizarr, szürreális jelenetek, legújabb filmje viszont valami egészen furcsa és szürreális mozgóképes műalkotás valahol Luis Buñuel és Roman Polanski vagy Lars von Trier és David Lynch filmjeinek nyomdokain haladva, gyakran még túlzásba is esve. Azoknak egészen biztosan be fog jönni, akik szeretik a bizar, eredeti ötletre épülő (művész)filmeket, de egészen biztosan lesznek olyanok, akik a film vége után úgy kiáltanak fel, hogy
ez meg mi volt?
Pedig megéri végignézni a filmet annak ellenére is, hogy Aronofsky valóban néha a tűréshatárt feszegeti. A történet végig egy helyszínen játszódik: egy több szintes, idilli, mégis elhagyatottnak tűnő családi házban az erdő szélén, ahol egy költő/író (Javier Bardem) próbálja megalkotni legújabb könyvét, amíg felesége (Jennifer Lawrence) próbál mellette lenni, és mindenben támogatni őt. A film alaphangulatát rögtön felvesszük, mert szinte végig intim közelségből követjük a meg nem nevezett nőt a kamerával, és az apró, zavart keltő zörejek, hangok és furcsa foltok a falon is növelik azt az érzést, hogy itt valami nincs rendben. Valami baj van a nő-férfi kapcsolatával és a házzal is.
Az anyám! akár kamaradarab is lehetne, de mégsem az. A film úgy indul, mintha egy kortárs drámát néznénk a színházban, azonban ez elég hamar megváltozik: megérkeznek a hívatlan vendégek, Ed Harris és Michelle Pfeiffer, majd kezdetét veszi egy olyan szürreália, amely egy rövid szünetet leszámítva csak a film végén csúcsosodik ki. Egyre több szereplő érkezik, és minél több ember jelenik meg a házban, annál inkább durvul el az alapsztori, és annál inkább lesz valószerűtlenebb és kaotikusabb minden.
Zárójeles megjegyzés: nem biztos, hogy jó ötlet volt az eredeti filmcím magyar fordítása, mert egyrészt van már egy hasonló című film, ami 2007-ben jelent meg, másrészt pont idén jött ki az Ó, anyám című vígjáték.
Ahogy haladunk a film sűrűjébe és masszájába, a Jennifer Lawrence által játszott nő is egyre kétségbeesettebb és sebezhetőbb lesz. A Saul fia után szabadon itt is úgy kísérjük őt a filmben, mintha benne lennénk a filmben, a kamera végig intim közelségben veszi őt. Miután a gyerekük, és megszületik az író könyve is, ellepik a házat a rajongók, és a bizarr események teljesen elszabadulnak: a folyamatos mozgásban és kaotikus események sodrában az egyszeri befogadó kicsit úgy érzi magát, mintha egy nagyon hosszúra nyújtott Nine Inch Nails klipbe zárták volna be, nagyjából másfél-két órára.
Az anyám! egy merészen filmre vitt lázálom a szó legszorosabb értelmében, maga a fausti pokoljárás, amely direkt túlzásba vitt, egyszerre feszült és egyszerre lenyűgöző jelenetekkel olyan elemi erővel vágja nyakon a nézőt, hogy utána napokig nem szabadul a filmtől.
Azt, hogy az egész mire fut ki, nem szeretném lelőni, de az biztos, hogy érdemes megnézni azoknak, akik nem a kommersz mozik rajongói. Aronofsky filmje feszegeti a tűréshatárokat, néha már egészen elviselhetetlen tud lenni, és legszívesebben üvöltenénk, hogy legyen már vége ennek az iszonyatosan elnyújtott, agyzsibbasztó őrületnek, de valahogy mégis működik. Néha úgy érezzük magunkat, mint amikor álom közben rádöbbenünk arra, hogy álmodunk, és minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy felébredjünk az álomból, de nem sikerül, egyre csak nyomaszt minket az álom, amiben benne vagyunk, aztán amikor felébredünk végre, katartikus élménnyel döbbenünk rá arra, hogy mi is történt az elmúlt 2 órában.
Aronofsky ezzel a filmjével az alkotás, a teremtés történetét meséli el, és bátran mer beszélni arról is, hogy a művészet létrehozásának bizony komoly ára van: az alkotó ember a saját múzsáját is hajlandó feláldozni a mű létrehozásának érdekében. Az anyám! pont ezért felkavaró és nagyszerű alkotás, csak adni kell neki esélyt, és ki kell bírni azt a 121 percet, amíg a lázálomból felébredünk.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
