Zene

Szűcs Krisztián: „az ember félig öntudatlanul kidob tök jó dolgokat magából”

Az ex-heaven street sevenes frontember, Szűcs Krisztián új projektjeiről mesél.

Sok minden fűződik Szűcs Krisztián nevéhez a Heaven Street Seven 2015-ös búcsú koncertje óta, de a nyár elején (Szűcs fedőnéven kihozott), Vízválasztó című lemez áll talán legközelebb egykori anya zenekara produkcióihoz. Erről, valamint kapaszkodókról, értelmezésekről és hangsúlyokról is beszélgettünk vele. No meg A tizennégy karátos autóról.

– Még 2020 tavaszán jelentek meg az első szólódalaid, ehhez képest mostanáig kellett várni arra, hogy kijöjjön egy album is. Miért?

– A Covid lefagyasztotta az időt egy kicsit, mert ha nem lett volna, akkor nyilván ez az egész már lehet, hogy két évvel ezelőtt lezajlott volna. De elindítani egy új projektet a Covid közepén nem sok értelme lett volna. Szóval, igaz, akár hároméves dalok is vannak a most kiadottak között, de szerencsére annyira nem torlódtak fel a még fel nem vett darabok, mert az apai teendők miatt most nem sok lehetőségem van arra, hogy nagyon otthon írogassak, meg kísérletezgessek. De azért remélem, hogy annak is eljön az ideje hamarosan.

-A Szűcs „márkanév” mintha azt sugallná, hogy ez a dolog elsősorban rólad szól – mennyire tekinthető állandónak a koncerteken veled játszó, zenészbarátaidból összeállt formáció?

– Nekem fontos az, hogy legyen jó hangulat, meg kohézió, nem is nagyon tudnám elképzelni azt, hogy különböző, nagyon professzionális srácok vannak velem, akik úgy játsszák el a dalokat, hogy közben kifelé nézegetnek. Tehát ez működésében egy zenekar, szellemiségében pedig azok a dalok, amiket én megírok, meg az, amit ezek közvetíteni akarnak. Lehet, hogy nem fog olyan szépen hangzani, de mondjuk akár a Heaven Street Sevenben is ez volt, miután a daloknak a kilencven-iksz százalékát – zeneileg, szövegileg – én írtam. És, hogy őszinte legyek, nekem tök mindegy, hogy hogyan nevezzük, aki úgy akarja értelmezni, hogy a Szűcs egy zenekar, az értelmezze úgy, aki meg úgy akarja értelmezni, hogy ezek az én dalaim, amit valakik eljátszanak, az értelmezze úgy. De én azt érzem most, hogy nagyon jó itt a brigád, zeneileg és emberileg is. Úgyhogy bármeddig, bármit..!

– Volt neked valaha olyan ambíciód, akár 13 évesen, amikor először elkezdted, hogy én ott fogok süvölteni a színpadon és Wembley-koncert lesz, meg hasonlók?

– Na, hát pont az a helyzet, hogy nyilván előfordult, amikor éreztem, hogy én ezt akarom csinálni, és elképzelhetem, hogy koncertezek, de bennem nem volt azért olyan erős ez az exhibicionista hajlam. Én először nem azt képzeltem el, hogy a Wembleyben leszek, hanem azt, hogy milyen zenét fogok játszani. Meghallgattam egy Beatlest, vagy Bowie-t, vagy akár Frankie Goes ToHollywoodot adott esetben, aztán azt mondtam, „hú, de kurva jó, valami ilyesmit akarok csinálni!”. Pötyörögtem a zongorán, és egyből megírtam egy számot, ami véletlenül majdnem ugyanolyan volt, mint az, amit éppen hallgattam. De a lényeg, hogy én először a zenében gondolkodtam, nem abban, hogy sztár akarok lenni.

– Szóval, nem a léggitárral kezdted?

– Nem a léggitárral kezdtem. De azt tudom, hogy egy csomó embernél, aki végül is nagyon-nagyon színpadi figura lett, inkább úgy indult, hogy „tök mindegy, miért, csak ott legyek a színpadon, és kurva nagy sztár legyek”. Én meg úgy voltam vele, hogy a zene, az nagyon jó. Persze, nyilván azért azt hozzá képzeltem, hogy ezzel az is jár, hogy buli van, közönség, satöbbi, de nekem ez volt a preferencia sorrendem.

– Ha feltesszük, hogy volt anno egy Kispál-Quimby-HS7-tengely, akkor logikusan következne, hogy kellett volna lennie egy Lovasi-Kiss Tibi-Szűcs Krisztián (szent)háromságnak is. Ehhez képest úgy látom, téged sosem emeltek egy szintre a másik két szerzővel, amit én kevésbé a teljesítményhez kötök, sokkal inkább ahhoz, hogy más alkat vagy, amolyan „szomszéd srác”- típus. És nincs benned az a típusú ambíció sem…

– Ezt jól látod.

– Azért azt jól érzem, hogy ettől neked egyáltalán nem kényelmetlenebb az életed, ugye?

– Igen, hát most ezért ne kapjak már infarktust. Nyilván egy olyan életet nem tudnék élni, ami nem én vagyok. Persze ebben vannak fokozatok, meg azért valamennyit talán fejlődtem olyan értelemben, hogy emlékszem, főleg a Heveny korai időszakában, sokszor mondták rám, hogy flegma vagyok, ami igazából egy ilyen „nem tudok magammal mit kezdeni a színpadon, mert be vagyok szarva”- jellegű dolog volt. És talán ez már azért ebben a formában nincs. Nyilván a gyakorlat is segít, meg ahogy múlik az idő, azért csak jobban lazul az ember…Hát ja, meg a Budapest Bár ilyen szempontból nagyon fontos volt. Azelőtt, ugye, ment az iszonyú sikálás, zaj, gitár, cigi, ordít a monitorláda, és ott meg hirtelen egy szál semmi, a gitárba se lehetett kapaszkodni, és el kellett énekelni a Köszönöm, hogy imádott-at, úgy, hogy ott ült két méterre tőlem az első ember…

Emlékszem arra a pillanatra, az első Budapest Bár-koncert a Katona József Színházban volt, 2007-ben – onnan tudom, hogy most volt a 15 éves évfordulónk – és hát, fú, akkor nagyon be voltam parázva. Amikor az embernek fel kell vállalnia magát, nincs mibe kapaszkodni, nincsen pótcselekvésre nagyon lehetőség, azt se tudtam, hova rakjam a kezemet… Azóta azért ez változott. Viszont interjúkban is lehet hallani, meg egyébként személyes tapasztalataim szerint is tudom, hogy sok zenész barátom, kollégám, illetve az idősebbek közül is sokan, valamiféle karrierben gondolkodnak. Nyilvánvaló, hogy van valamiféle út, meg valamit felépít az ember, de én azt érzem, hogyha én túl sok energiát fektetnék ebbe, akkor az a rovására menne annak, amit csinálok. Mert akkor nem tenném meg azt, amit szeretnék, meg amit érzek, hogy meg kell születnie. És egyébként egy kicsit látom is ezt: minél jobban azzal vannak elfoglalva emberek, hogy ők mennyire fontos, megkerülhetetlen ikonok, az idő múlásával a teljesítmény annál inkább a nullához közelít. Mert, ugye, fiatalon, ha van tehetsége, akkor tulajdonképpen az ember félig öntudatlanul kidob tök jó dolgokat magából egy darabig, aztán eljön az az idő, amikor már ez a kezdeti lendület nincsen, és akkor jön az, hogy valójában mi a motiváció? Az, hogy csinálja a zenét, vagy az, hogy valaki legyen? Nem akarom ezt túlragozni… De én úgy akarok valaki lenni, hogy azt mondom, hogy nem akarok senki lenni. Érted? Ez a trükk, ez a trükk!

– A Városmajorban (Városmajori Szabadtéri Színpad – a szerk.) készült egy adaptáció Rejtő Jenő Tizennégy karátos autójából, amihez te írtad a zenét. Ez hogy jött?

– A darab producere, Magáts Laci, korábban már megcsinálta a Tizennégy székcímű orosz zenés ügyet, és kitalálta, hogy a Tizennégy karátos autóból is kéne valami, amit Keresztes Tomi rendezne, és a Budapest Bár adná hozzá a zenét. Úgyhogy szóltak többünknek, de aztán amikor elkezdtem, és úgy tűnt, hogy megy, akkor én írtam meg az összes dalt, kivéve egyet, amit Kollár Laci szerzett. Eleve Rejtőt színpadra vinni – ez eddig nem tudatosult bennem, de ez egy ismert tény színházi körökben – borzasztó dolog, és szinte mindig bukta volt. És filmben is.

– Miért?

– Végül rájöttem, de mondjuk van, aki előbb rájött, Tomi: azért, mert Rejtő, na, az nem egy dráma. Soha nem is tud dráma lenni, mert tulajdonképpen kétdimenziós karakterek vannak benne, nincs jellemfejlődés, nincsen katarzis, nincs tragédia igazából. Mármint, akármilyen nagy tragédiák is vannak, azok valójában nem azok, mert Rejtő igazából egy poén tornádó, amihez van egy történet mellesleg. Na most, ebből színdarabot csinálni, vagy filmet, az borzasztó nehéz, és ezért volt mindig óriási bukta. Úgyhogy Tomi zseniálisan meglátta, itt akkor azt lehet csinálni, hogy vannak színészek, vannak poénok, és kell hozzá iszonyatosan jó látvány és zene. Aztán ezen a három lábon meg tud állni a sztori. És hozzáteszem, mielőtt a zenéről beszélnék, hogy szerintem a látvány zseniális! Ki lett találva, hogy zenés képregény-színház legyen, és a Várai Artúr nevű grafikus srác iszonyatosan jó rajzokat csinált ehhez, illetve, van egy vetített háttér, ami különböző mozgófelületeken jelenik meg, adott esetben egy motorkerékpáron, máskor egy vendéglőben egy asztalon… A színészeknek ebben iszonyú melójuk van, merthogy itt milliméterre kellett tudni, hogy ki, mikor, hova lép, mert oda megy a vetítés.

– Mi volt a legnehezebb ebben a munkában?

– A legnagyobb feladat egy olyan dal volt, amire azt mondta Tomi, hogy „Figyelj, itt a dalnak kell tovább vinni a történetet”. Ez egy hosszú szám, három vagy négy teljesen különböző zenei részből áll, öt ember énekli, és mégis egyben van: az a címe, hogy Sirató. És ott meg kellett írni egy „operarészt”, olyan igénnyel, hogy a drámát ott nem eljátsszák, hanem eléneklik a színészek. Magában a műfajban nekem az volt az újdonság, hogy eddig – egy-két kivételt nem számítva – mindig úgy alkottam, hogy amit megírok, azt én fogom elénekelni, most meg kimondottan a karakterekre kellett írni egy-egy dalt. Azt tudtam, hogy Mikó István lesz Vanek úr, és hogy ahhoz valami nagyon komoly dolog kell, de szerencsére az elég jó is lett, mindig az a csúcspontja a darabnak, amikor ő elénekli a szóló dalát. Tehát, tényleg sikerült Mikóra írnom egy olyan dalt, amit ugyan más is elénekelhetne, valószínűleg úgy is működne, de azért ez a dal mégis annyira ő lett.

-A hangot rögtön megtaláltad? Mert azért abban is simán benne lehetett volna a bicska beletörésének lehetősége…

– Hát, amikor a legelső dalt elkezdtem írni, akkor be voltam rosálva, hogy jó, megvan az a sztori, de mit írjak? Aztán szerencsére eszembe jutott, hogy ellopjak egy-két szót Rejtőtől, azzal meg már azonnal összeugrottak a dalszövegek. Vagy volt olyan is, a légiós dal, hogy felütöttem A három testőr Afrikában-t, aminek első sora az, hogy „Egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta”, na, mondom, ez lesz az! Tehát, azt elloptam, utána viszont a többit simán hozzáírtam, mert már jött magától.

– Alkalmazott zeneszerzőként mennyire tudsz megjelenni egy ilyen munkában? Tehát mondjuk azt el tudod-e képzelni, hogy bármelyik számot ezek közül, akár máshogy hangszerelten, de felvedd a Szűcs-repertoárjába és eljátsszátok koncerten?

– Annyira el tudom képzelni, és annyira közös tőről fakadnak és összefonódnak ezek a dolgok, hogy a Válogatott senkiházi srác refrénjének egy részét – kicsit más dallammal, meg a versszakkal, de – beleraktam a darabban az egyik dalba. Tehát abszolút el tudom képzelni.

-A másik különleges projekt, amiben mostanság részt veszel, a Beck Zolival közös Másnap, ahol egy soha meg nem jelent Cseh Tamás-Csengey Dénes-lemezt rekonstruáltatok különféle töredékekből. Itt teljesen a nulláról indultatok?

– Nem, annyi könnyebbség volt, hogy négy dal kompletten megvolt. Tehát volt olyan, ami elhangzott például egy-két Jancsó filmben, és aztán abból indultunk ki, az volt a dobbantódeszka. És például amikor azt felvettük a stúdióban, ott azért élveztük, hogy tök jól tudunk együtt énekelni, meg zenélni, aztán amikor hallgattuk vissza, nem tudtuk eldönteni, hogy most ki énekli a felső szólamot, ki az alsót, mert annyira egybe tudott csengeni a hangunk. Meg az is remek volt, hogy, bár soha nem zenéltünk annyira együtt előtte, de egyből kitaláltuk, hogy jó, akkor ezt te gitározod, ez meg a te dalod, ebben te vagy a fő szólam, ezt meg nagyon együtt kell énekelni, végig vokálozva, tehát ilyenekben pillanatok alatt összeugrott és magától értetődő lett a dolog. Úgyhogy van egy ilyen fizikai része is a dolognak, hogy egyszerűen az ember élvezi a zenélést. Nyilván ehhez kell jó zene is, de azért ezek többnyire jó dalok voltak. És ezen fellelkesülve kiegészítettük a meglévő, de nagyon csonka valamiket is, az meg izgi volt! Ami pedig még ennél is izgibb volt, az az volt, hogy megírtam pár dalt, amiből eredetileg csak a szöveg volt meg.

– A Másnap mellett pedig ott van a Rájátszás, meg a Szűcsinger – mondhatjuk azt, hogy eléggé vonzódsz ezekhez a kis létszámú, akusztikus produkciókhoz?

– Olyan értelemben biztos, hogy azért az elmúlt tizen-pár évben elég hangsúlyos lett nálam is, meg azt látom, úgy általában is, hogy vannak ezek a kis pódium-projektek, amik nem arról szólnak, hogy a komplett zenekar szétveri a házat, hanem akár az irodalommal karöltve, vagy szerzői esten kiáll valaki és előadja, tud működni. Ilyen volt a Rájátszás is, illetve Szálinger Balázzsal van a Szűcsinger nevű felállásunk, ahol kiáll a hülye költő, meg a hülye zenész, hülyeségeket beszélnek, és utána eljátszanak dalokat, meg felolvasnak verseket. Ezek is tetszenek nekem, sőt, de azért az elmúlt pár évben, mióta nincs Heaven Street Seven, vagy már annak a vége felé is, ebből a klasszikus értelemben vett klubozás – fesztiválozás – hangos nagyszínpadozásból kicsit kiestem, úgyhogy ezért is tök izgi, hogy a Szűccsel most egy kicsit visszatérünk a gyökerekhez.

-Szóval, most meg is éheztél a hangzavarra?

-Tulajdonképpen igen. De közben arra is rájöttem, hogy bár valahogy úgy könyveltem el magamban, hogy én már nem nyomom ezt a klasszikus rock’n’roll-t, végül is azért egy csomó mindent csináltam belőle az elmúlt ikszévben is, akár a Budapest Bárral is. Szóval, inkább azt mondanám, hogy egy kicsit a hangsúly visszatért a rock’n’rollra.


Megosztás Facebookon
Megosztás Twitteren

Hírlevél - feliratkozom, mert az jó nekem

Szólj hozzá Nincs hozzászólás
Hozzászólások mutatása

Válasz vagy komment írása

Cikkajánló