Sorozatok
Papa, mama, gyerekek, avagy a Stranger Things második évada, amit mi nagyon bírtunk
Nagy volt a para, hogy vajon sikerül-e megugrani az első évad szintjét a folytatásnak, de jelentjük: sikerült. Igyekszünk, amennyire csak lehetséges, spoilermentesen beszámolni az élményről.
Gyorsan tisztázzuk, mire is célzunk a cikk címével: míg az első évadban a képességekkel rendelkező furcsa kislány, Eleven papáját ismerhettük meg, addig a második évadban, kiszámítható módon, megismerjük a mamát. Vagyis egyre beljebb sétálunk (mit sétálunk? bringázunk!) az első évadban bemutatott 80-as évekbeli városka színfalai mögé. Minden maradt a régiben, abban a tavaly megismert világban, majdnem mindenki maradt is benne a helyén, csak az ott játszódó sztori gyűrűzik tovább – néhány új szereplő felbukkanásával, akik egytől-egyig izgalmas karakterek (MadMax és féltesója, az őrült Billy, Dr. Owens és személyes kedvencünk, Bob). De most kicsit előre tekertünk.
A Netflix okosait szívesen megkérdeznénk arról, vajon számítottak-e akkora, kultikus sikerre, amit az első évaddal hozott az addig jórészt ismeretlen Duffer tesók, Matt és Ross retrosorozata (de mondhatjuk nyugodtan azt is, hogy nosztalgiasorozata). Ennek elsődleges oka az a nagyfokú átgondoltság volt, ami az első képkockától az utolsóig jellemezte a Stranger Things első évadát (azt is, tegyük gyorsan hozzá). Hiába zsákmányolta ki a 80-as éveket, azon belül is Stephen King, Steven Spielberg és John Carpenter munkásságát, egyszerűen nem lehetett a készítőkre haragudni.
Being a freak is the best. pic.twitter.com/bjDVcp2N4i
— Stranger Things (@Stranger_Things) October 30, 2017
Sőt, az van, hogy az ember azzal követi el a legnagyobb hibát, ha bármit számon kér a Stranger Things-en. Ahogy számon kér, elvár, követelőzik, kritikusként vagy felnőttként áll hozzá, máris megsérül az élmény. Kicsit olyan a helyzet a sorozattal, mint amikor Tarantino színre lépett. Mindenről tudtuk, hogy honnan csente, de amikor néztük, nem akartunk epigont vagy tolvajt kiáltani, mint ahogy a Dufferek esetében sem szabad. Mindent, amit elénk pakoltak az első évadban (meg persze a másodikban is), jóféle örökgyermeki lelkesedéssel, játékossággal, stílussal, kreativitással és mélységes tisztelettel tették: nem csupán beemeltek egy-egy elemet, majd kipipálták a listáról, csak mert az anno jellemző volt. Nem, dehogy. A Stranger Thingsben mindennek megvan a szigorúan kijelölt helye. Nagyon ki van találva az egész.
Az várható volt, és teljesen rendben is van, hogy a második évad kap majd hideget és meleget egyaránt. A vonalas rajongók bármit bekajáltak volna, akik pedig nem azok, az ő esetükben talán azért nem működött annyira a folytatás, mert a nagy flash, amit az első évad váratlansága okozott, már nem volt meg. Valamit vártak, nagyjából ugyanakkora meglepetést, mint tavaly, de ez érthető módon hiányzott (ahhoz egy totál új dologgal kellett volna előállniuk az alkotóknak, viszont akkor az meg nem a Stranger Things lett volna), az pedig, hogy a sorozat sötétebb, ijesztőbb-horrorisztikusabb és szellemesebb lett, nem volt elég. Pedig de. Ha szerettük azt a tavalyi világot, akkor most miért nem? Nem lehet, hogy túl nagy elvárásokkal mentünk elébe?
A kulcs a Stranger Thingshez egyfelől az alkotók örökgyerek hozzáállása, másfelől pedig a gyerek főszereplők kistini lelkesedése és naivitása. Egyszerűen az van, hogy valamit át kell kapcsolnia a felnőtt nézőnek az agyában ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni tudja a sorozatot. Mindenki volt 10-14 éves, vissza kell menni abba a korba. Fel kell idézni, milyen volt kezdő tinédzsernek lenni, amikor más dolgunk nem volt, mint fejest ugrani a felnőtt világ felfedezésébe, megérteni és megérinteni mindent. Bármit. Szétszedni és összerakni. Titkokat kiszimatolni. Feszegetni a határokat. Rájönni és rácsodálkozni. Az van, hogy a Stranger Things, és ez most már két évad után bátran kijelenthető, akkor okoz igazi, mély és felhőtlen szórakozást, ha ez az átkapcsolás megtörténik, ha úgy nézzük a sorozatot, mintha mi is olyanok lennénk, mint a főszereplő gyerekek. De teljesen ugyanolyanok. Legalábbis lélekben. Mert különben folyton fanyalgó felnőttként csak a hibát keressük és az elvásárainkat kérjük számon a részek minden egyes percén. És azzal oda lesz a csoda is.
A Stranger Things második évada semmivel sem gyengébb, mint az első évad volt. Karcosabb és félelmetesebb lett, a történet egyre többfelé ágazik, újabb és újabb elemek bukkannak fel, egyre több ajtó nyílik meg. De a hozzáállás és ami mögötte van, az átgondolt koncepció töretlen. Aki imádta az első évadot, a másodikat is fogja, de ha a másodikat nem bírja, akkor az elsőt se bírná, ha az lenne a második. A Stranger Things világa ugyanis alapvetően nem változott, csak kitágult, ami egyfelől logikus, másfelől meg kifejezetten jól is áll neki. Valahol azt írták kritikaként, hogy Winona Ryder karaktere idegesítő. Az. De már az volt az első évadban is, ilyennek kell lennie a szerepe szerint, egy hisztérikusan aggódó anyának, ráadásul az első szezonban sokkal többet hisztizett, mint most. De egy felnőttet nem lehet meggyőzni, hogy szeresse a gyerek- vagy tinidolgokat. Egy felnőtt mindent jobban tud. Vagy legalábbis azt hiszi. Egy felnőtt Kenny Rogerst szereti, egy gyerek, egy tini meg Bowie-t és a Talking Heads zenekart. De mindenki akkor jár a legjobban, ha úgy ül neki a Stranger Things második évadának (is), hogy mielőtt magára zárja az ajtót, előtte kint felejti az elvárásait, az okoskodásait, a vélt vagy valós tudását, a tapasztalatait, mindazt, ami a fejét nehezíti, aztán csak hátradől és fülig érő szájjal élvezi azt, amit lát.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
