Öntudatra ébredő szülőgépek, egymással háborúzó istenek meg egy öngyilkos tini

13 Reasons Why

No Title

No Description

A Netflix ritkán hibáz, és most se tették, még akkor sem, ha közel sem annyira átütő ez a komor hangulatú tinisorozat, mint ahogy egyes vélemények hangoztatják. A sikerregényből készült szériát azért is előzte meg a híre, mert

az egyik producer maga Selena Gomez volt.

Ez persze jócskán támaszott a 13 Reasonsszel szemben elvárásokat, na és olyanok is szép számmal akadtak, akik pont a celeb miatt semmi jót nem vártak tőle. Aztán most mindenki csak néz nagyot, és kapkodja a levegőt.

A 13 Reasons elsősorban azért érdemes a figyelmünkre, mert szinte mindenben eltér egy manapság divatos tinisorozattól. Akiket idegesít, hogy a tinisorozatokban a lúzer csávót is egy macsó alakítja, akire csak feltettek egy béna szemüveget, rajta kívül pedig mindenki úgy fest, mintha egy divatlapból lépett volna elő, fellélegezhet.

Itt a szereplők inkább hétköznapi arcok, mint modellformák,

ráadásul az őket játszó színészek még az árnyalt alakításokra is képesek. Remek ízléssel lett összeválogatva a sorozat zenéje, és rendben van az erőteljes, sötét hangulat is. Az egész 13 Reasons nagyon-nagyon filmszerű.

De akkor mi vele a baj? A probléma az alaptörténettel van, ami túlságosan kimódolt: egy tinilány öngyilkos lesz, de előtte egy rakás kazettára felmondja élete történetét és azt a 13 okot, ami a halálához vezetett, majd mielőtt véget vetne az életének, még elküldi a kazettákat egy srácnak, akivel közeli viszonyban álltak egymással. Ő pedig elkezdi hallgatni azokat, feltárul előtte a múlt egy csomó titokkal, elfojtással, hazugsággal és ármánnyal, a város új arcát ismeri meg. Az egész kicsit olyan, mint a Született feleségek tiniverziója, annak  minden könnyedsége, szellemessége és vitriolossága nélkül. Mindezek hiányában viszont a 13 Reasons nagyon modorossá válik. Olyan, mint egy 16 éves, aki ahelyett, hogy élvezné a felhőtlen tinédzser korát, túlkomoly felnőttként kezd viselkedni. Akármilyen okosakat mond, akármilyen rendesen is viselkedik, nem tudjuk komolyan venni, az ember kicsit megmosolyogja őt magában.

The Handmaid’s Tale

No Title

No Description

Margaret Atwood 1985-ben megjelent, magyarul is több kiadást megért, nagysikerű disztópikus regényéből, amiből készült már opera és amiből 1990-ben a német rendezőisten, Volker Schlöndorff is készített egy mozis verziót, most a Hulu streaming szolgáltató forgatott tévésorozatot. A készítő Bruce Miller producer (pl. Vészhelyzet, Alfák, 4400, Visszatérők), a főszereplők pedig igazi tévéfilmes nagyágyúk (Elisabeth Moss, Yvonne Strahovski, Alexis Bledel és Joseph Fiennes).

Hatalmas várakozás előzte meg a sorozat indulását, és a pilotot elnézve bátran jelenthető ki: az nem kifejezés, hogy mennyire megérte.

A Szolgálólány meséje dermesztő és dermesztően időszerű. Bár a regény már több mint 30 éves, a történet időszerűbb, mint valaha. Feláll a szőr a hátunkon, ahogy megismerjük ezt a mai környezetben létező középkorias társadalmat. A meddőség általános, akik pedig képesek a szülésre, őket állati sorban csupán arra tartja a vallási fundamentalista közösség, hogy a vezetőik számára utódokat hozzanak a világra. Egy egészen embertelen világban járunk.

Az egyik szolgálólányt követjük végig a pilot során, halljuk elkeseredett, dühös monológját, közben az arcáról nem olvasunk le semmit, maximum a csontokig hatoló félelmet és irtózatot. Látjuk, hogy mi történik ebben a férfiak (és férfias nők) által irányított szörnyűséges világban, megismerjük a körmönfont és kevésbé körmönfont lelki nyomasztások és kínzások részleteit, és közben arra gondolunk, nem is annyira disztópikus ez az egész, hogy bármikor megtörténhet, itt és most is. A tehetetlenségtől ökölbe szorított kezeink olyanok, mint két nagy kő, amikkel legszívesebben szétzúznánk a szolgálólányokon uralkodó kápónő fejét, és azzal együtt ezt egész rohadt, embertelen rendszert is. Ezt a sorozatot, már a pilotja alapján is, kötelezővé tennénk mindenki számára.

American Gods

No Title

No Description

Neil Gaiman 2001-ben megjelent regénye, a modern urban fantasy egyik kulcsregénye, kultuszmű. Régóta tervezik a megfilmesítését, de valahogy mindig kicsúszott a filmesek kezéből, mert nem találták rajta a tökéletes fogást. Összetehetjük emiatt a kezünket, és azért is, hogy végül tévés adaptáció készült belőle, ráadásul egy olyan szuverén alkotó irányítása mentén, mint Bryan Fuller. Ő mindegy, hogy habkönnyű vígjátékot (Dead Like Me, Pushing Daisies) vagy éjsötét pszicho-horrort (Hannibal) készít, mindig nagyon különleges látványvilággal operál, és a színészválasztás terén sem nagyon lehet belekötni.

Egy regény film- vagy sorozatadaptációja akkor élvezetes, ha a feldolgozó nem kezeli sem felületesen, sem pedig kisiskolás szöveghűséggel a könyvet, hanem továbbgondolja és kiterjeszti annak világát, vagyis kreatívan nyúl az alapanyaghoz. Bryan Fuller és forgatókönyvíró társa, Michael Green (ő tévében dolgozott a Szex és New Yorkon meg a Heroes-on, és részt vett olyan mozik forgatókönyvének elkészítésében, mint az Alien: Covenant vagy a Blade Runner 2049) a pilot alapján tökéletes munkát végeztek.

Megőrizték Gaiman groteszk humorát, és képernyőre illő élettel töltötték fel alakjait. A meseszerűségből ugyanakkor visszavettek, és még sötétebbé meg véresebbé tették a sztorit, de elkerülve a hatásvadászat összes csapdáját. A különleges látványvilág pedig lenyűgöz, de nem telepszik rá és nyomja agyon a filmet, amiből az első rész után elsősorban a szereplők maradnak meg a nézőben: a sodródó, dühös Shadow Moon, a nagy machinátor Mr. Wednesday, a veszélyesen őrült Mad Sweeney, a férfifaló (bár ez a szó teljesen átértékelődik) Bilquis és a hipszter külsejű, törékeny, de veszélyes Technical Boy. Ezt a történetet biztosan követni fogjuk.