Sorozatok
Öntudatra ébredő szülőgépek, egymással háborúzó istenek meg egy öngyilkos tini
13 Reasons Why, The Handmaid's Tale és American Gods. Megnéztük a tavasz 3 legnépszerűbb sorozatának pilot epizódjait, és még véleményünk is van.
13 Reasons Why
A Netflix ritkán hibáz, és most se tették, még akkor sem, ha közel sem annyira átütő ez a komor hangulatú tinisorozat, mint ahogy egyes vélemények hangoztatják. A sikerregényből készült szériát azért is előzte meg a híre, mert
az egyik producer maga Selena Gomez volt.
Ez persze jócskán támaszott a 13 Reasonsszel szemben elvárásokat, na és olyanok is szép számmal akadtak, akik pont a celeb miatt semmi jót nem vártak tőle. Aztán most mindenki csak néz nagyot, és kapkodja a levegőt.
A 13 Reasons elsősorban azért érdemes a figyelmünkre, mert szinte mindenben eltér egy manapság divatos tinisorozattól. Akiket idegesít, hogy a tinisorozatokban a lúzer csávót is egy macsó alakítja, akire csak feltettek egy béna szemüveget, rajta kívül pedig mindenki úgy fest, mintha egy divatlapból lépett volna elő, fellélegezhet.
Itt a szereplők inkább hétköznapi arcok, mint modellformák,
ráadásul az őket játszó színészek még az árnyalt alakításokra is képesek. Remek ízléssel lett összeválogatva a sorozat zenéje, és rendben van az erőteljes, sötét hangulat is. Az egész 13 Reasons nagyon-nagyon filmszerű.
De akkor mi vele a baj? A probléma az alaptörténettel van, ami túlságosan kimódolt: egy tinilány öngyilkos lesz, de előtte egy rakás kazettára felmondja élete történetét és azt a 13 okot, ami a halálához vezetett, majd mielőtt véget vetne az életének, még elküldi a kazettákat egy srácnak, akivel közeli viszonyban álltak egymással. Ő pedig elkezdi hallgatni azokat, feltárul előtte a múlt egy csomó titokkal, elfojtással, hazugsággal és ármánnyal, a város új arcát ismeri meg. Az egész kicsit olyan, mint a Született feleségek tiniverziója, annak minden könnyedsége, szellemessége és vitriolossága nélkül. Mindezek hiányában viszont a 13 Reasons nagyon modorossá válik. Olyan, mint egy 16 éves, aki ahelyett, hogy élvezné a felhőtlen tinédzser korát, túlkomoly felnőttként kezd viselkedni. Akármilyen okosakat mond, akármilyen rendesen is viselkedik, nem tudjuk komolyan venni, az ember kicsit megmosolyogja őt magában.
The Handmaid’s Tale
Margaret Atwood 1985-ben megjelent, magyarul is több kiadást megért, nagysikerű disztópikus regényéből, amiből készült már opera és amiből 1990-ben a német rendezőisten, Volker Schlöndorff is készített egy mozis verziót, most a Hulu streaming szolgáltató forgatott tévésorozatot. A készítő Bruce Miller producer (pl. Vészhelyzet, Alfák, 4400, Visszatérők), a főszereplők pedig igazi tévéfilmes nagyágyúk (Elisabeth Moss, Yvonne Strahovski, Alexis Bledel és Joseph Fiennes).
Hatalmas várakozás előzte meg a sorozat indulását, és a pilotot elnézve bátran jelenthető ki: az nem kifejezés, hogy mennyire megérte.
A Szolgálólány meséje dermesztő és dermesztően időszerű. Bár a regény már több mint 30 éves, a történet időszerűbb, mint valaha. Feláll a szőr a hátunkon, ahogy megismerjük ezt a mai környezetben létező középkorias társadalmat. A meddőség általános, akik pedig képesek a szülésre, őket állati sorban csupán arra tartja a vallási fundamentalista közösség, hogy a vezetőik számára utódokat hozzanak a világra. Egy egészen embertelen világban járunk.
Az egyik szolgálólányt követjük végig a pilot során, halljuk elkeseredett, dühös monológját, közben az arcáról nem olvasunk le semmit, maximum a csontokig hatoló félelmet és irtózatot. Látjuk, hogy mi történik ebben a férfiak (és férfias nők) által irányított szörnyűséges világban, megismerjük a körmönfont és kevésbé körmönfont lelki nyomasztások és kínzások részleteit, és közben arra gondolunk, nem is annyira disztópikus ez az egész, hogy bármikor megtörténhet, itt és most is. A tehetetlenségtől ökölbe szorított kezeink olyanok, mint két nagy kő, amikkel legszívesebben szétzúznánk a szolgálólányokon uralkodó kápónő fejét, és azzal együtt ezt egész rohadt, embertelen rendszert is. Ezt a sorozatot, már a pilotja alapján is, kötelezővé tennénk mindenki számára.
American Gods
Neil Gaiman 2001-ben megjelent regénye, a modern urban fantasy egyik kulcsregénye, kultuszmű. Régóta tervezik a megfilmesítését, de valahogy mindig kicsúszott a filmesek kezéből, mert nem találták rajta a tökéletes fogást. Összetehetjük emiatt a kezünket, és azért is, hogy végül tévés adaptáció készült belőle, ráadásul egy olyan szuverén alkotó irányítása mentén, mint Bryan Fuller. Ő mindegy, hogy habkönnyű vígjátékot (Dead Like Me, Pushing Daisies) vagy éjsötét pszicho-horrort (Hannibal) készít, mindig nagyon különleges látványvilággal operál, és a színészválasztás terén sem nagyon lehet belekötni.
Egy regény film- vagy sorozatadaptációja akkor élvezetes, ha a feldolgozó nem kezeli sem felületesen, sem pedig kisiskolás szöveghűséggel a könyvet, hanem továbbgondolja és kiterjeszti annak világát, vagyis kreatívan nyúl az alapanyaghoz. Bryan Fuller és forgatókönyvíró társa, Michael Green (ő tévében dolgozott a Szex és New Yorkon meg a Heroes-on, és részt vett olyan mozik forgatókönyvének elkészítésében, mint az Alien: Covenant vagy a Blade Runner 2049) a pilot alapján tökéletes munkát végeztek.
Megőrizték Gaiman groteszk humorát, és képernyőre illő élettel töltötték fel alakjait. A meseszerűségből ugyanakkor visszavettek, és még sötétebbé meg véresebbé tették a sztorit, de elkerülve a hatásvadászat összes csapdáját. A különleges látványvilág pedig lenyűgöz, de nem telepszik rá és nyomja agyon a filmet, amiből az első rész után elsősorban a szereplők maradnak meg a nézőben: a sodródó, dühös Shadow Moon, a nagy machinátor Mr. Wednesday, a veszélyesen őrült Mad Sweeney, a férfifaló (bár ez a szó teljesen átértékelődik) Bilquis és a hipszter külsejű, törékeny, de veszélyes Technical Boy. Ezt a történetet biztosan követni fogjuk.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
