Ideje van a szónak, s ideje a hallgatásnak!
– jegyzi meg Tvrtko, majd leszögezi:
aki Berki Krisztiánt halálában gyalázza, az a legalapvetőbb emberi, kegyeleti érzéseket tiporja sárba.
Szerinte ugyanis lehet persze találgatni, pletykálni, jólértesültet játszani, „neve elhallgatását kérő informátort” alakítani, s ezeket a pletykákat – tovább fokozva az indulatokat – a sajtóban leközölni, ám ez nem egyszerűen egy hivatás, mind inkább az emberi érzések megalázása.
A műsorvezető szerint egyrészt a borzalmas „kritika” megfogalmazásának akkor van igazi létjogosultsága, ha a kritizált fél képes válaszolni, kiállni magáért. Másrészt: jelen esetben itt sokkal, de sokkal nagyobb a dimenzionális szakadék.
Ám ami talán a legfontosabb:
aki most, ezekben a napokban leírja azt, hogy kifejezetten örül egy embertársunk halálának, az talán bele sem gondol, hogy számára ez mindössze egy-két percnyi önfeledt gyalázkodás; miközben az elhunyt szerettei éppen életük legnehezebb pillanatait élik át. A legnehezebbeket és legérzékenyebbeket. Ezek azok a napok, amikor egyetlen jó szó is segíthet a megnyugvásban, ám egyetlen szidalom is rommá törheti az amúgy is megrepedt szíveket.
Néhai Berki Krisztián egyik legnagyobb kritikusaként írja: nincs helye a szidalomnak akkor, amikor ő már nem képes válaszolni; nincs helye az utálatnak és gyalázkodásnak, miközben kisgyermekek maradtak az édesapjuk nélkül, miközben fiatal özvegye siratja elhunyt férjét, miközben egy édesanya fogja eltemetni az egyetlen fiát.
