Zene
Trump elnöksége újra divatba hozta a politizáló popzenét
Talán az új amerikai elnök sem sejtette, hogy ez lesz. Eddig ez a megválasztásának egyetlen pozitív mellékhatása: lassan két dupla lemezt is ki lehetne adni a tiltakozó dalokból.
Egy protest song (magyarul: tiltakozó dal) azért születik, hogy a szerzője (és/vagy a dal előadója) valami nem kívánatos, torzító, káros társadalmi jelenség ellen felemelje a hangját. Az elnyomás, az igazságtalanság, a társadalmi csoportok közötti különbségek és a háborúk voltak a leggyakoribb ihlető források. Közös jellemzőjük e daloknak az erős folkzenei hatás, elvégre mégiscsak a nép hangja jut szóhoz általuk.
A műfajnak Amerikában és Angliában egészen szép és nagy hagyománya van.
A legelső ismert protest song a Wat Tyler féle angliai parasztfelkelés idejéből (1381) való.
A Cutty Wren című dalt azóta többen is feldolgozták, mindenki, akinek kicsit is tiltakozhatnékja támadt. A legismertebb verzió a nagy tiltakozó Chumbawamba nevéhez fűződik. Ők egyébként egy egész nagylemezt szenteltek a legjobb angol rebellis daloknak.
Amerika első ismert protest dala, a We Shall Overcome természetesen az amerikai polgárháború alatt született. Ennek is rengeteg feldolgozása született az évtizedek során Joan Baeztől kezdve Bruce Springsteenen át Louis Armstrongig. A leghíresebb a Pete Seeger verzió lett.
A modern kori politizáló könnyűzene története a 60-as években kezdődött. Az akkori előadók (pl. Pete Seeger, Bob Dylan, Joan Baez)
a hideg- meg a vietnámi háború, a fegyverkezés és a faji megkülönböztetés ellen tiltakoztak.
Míg a hatvanas években a hippik jártak élen a tiltakozásban, addig a hetvenesben a punkok, a ska zenészek meg az olyan békeszerető figurák, mint John Lennon és Bob Marley. Ők a növekvő munkanélküliség, a (jobboldali) kormányok antiszociális húzásai, az értelmetlen háborúk ellen tiltakoztak, bár a punkok ezeken túl még a fennálló rendszer, meg úgy általában minden ellen is.
Bár a punkmozgalom ereje a nyolcvanas évekre meggyengült, de még akkor is maradtak tiltakozásra képes, tökös legények. A Clash például akkor követte el leghíresebb prostest dalát.
De a nyolcvanas években már inkább olyan zenekarok és előadók vitték a prímet, mint a protestdal-gyárosnak simán nevezhető U2, Neil Young (Rockin’ in the Free World), Peter Gabriel (Biko) vagy Bruce Springsteen (Born in the USA).
Már az évtized végén felbukkantak a dühös afro-amerikai rapperek, akik aztán az egész kilencvenes éveket végigtiltakozták az olyan rockbandák mellett, mint a Rage Against the Machine vagy a Pearl Jam.
A kilencvenes évekre a protest songok egy részére addig jellemző hippis cukiság, békés összeborulás szinte teljesen eltűnt a dalokból, felerősödött viszont a harcos forradalmi hév és a nyers szókimondás.
Az ezredforduló után is akadtak problémák bőven, úgyhogy nem csillapodott a tiltakozási lelkesedés. Új inspirációt hoztak az egyre erősödő társadalmi egyenlőtlenségek, a globalizáció káros hatásai, vagy a republikánusok furcsa elnökei (ifj. Bush és most Trump) meg Putyin. A problémákkal párhuzamosan a düh is csak egyre fokozódik.
Donald Trump személye, nézetei és megnyilatkozásai sok ember haragját váltotta ki. A művészek közül talán leginkább a zenészeknél húzta ki a gyufát Amerika legkülönösebb hajú elnöke. Ami tökre érthető, már csak azért is, mert Trump a szerzők megkérdezése nélkül vett kölcsön dalokat a kampányához (pl. Rolling Stones, Adele), mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Trump személye olyan hullámot indított el a protes song műfajában, amire még nem volt példa. Talán csak a hatvanas évek mérhető hozzá. Az új elnök ellen felszólalók egyre terebélyesedő sorát a rapperek nyitották meg. YG és Nipsey Hussle száma nagyon konkrét üzenetet tolmácsol Trump felé: Fuck!
Az elnökválasztás előtt 30 nappal indult a 30 nap 30 dal elnevezésű Trump-ellenes kampány, amiről mi is írtunk. A csatlakozó zenészek naponta egy-egy friss számmal járultak hozzá ahhoz, hogy Donald Trump megutálja a kortárs popzenét. A szomorú választási eredmény után a szervezők nem csüggedtek, hanem módosítottak az eredeti elképzelésen. Most 1000 nap 1000 dal néven fut a tiltakozó projekt, és az 53. dalnál járnak.
Trump beiktatási ceremóniája és a Women’s March újabb löketet adott a protestálni vágyakozó zenészek számára. Előbb a mindig harcias természetű, a 30 napos projektbe is két dallal beszálló Moby adott ki egy új dalt a ceremónia előtti napon, majd jött a kollégája, Damon Albarn meg a Gorillaz, hogy ők is helyretegyék Trumpot egy új számmal.
Nemcsak az underground zenészek, de az egészen populáris előadók is bőszen hallatják a hangjukat, ami talán sokat elárul arról, hogy mekkora az aggodalom.
A Green Day az idei American Music Awardson lépett fel Bang Bang című új dalával, a fellépésük közben pedig végig azt skandálták, hogy “No Trump, no KKK, no fascist USA!”, vagyis Trumpot egy lapon emlegették a KuKluxKlánnal és a szerintük fasizálódó USA-val.
Beyoncé, bár ő egy igazi popdíva, szintén nem tartotta a száját, hanem inkább kritikus hangot ütött meg. A Formation a nagyon jól sikerült tavalyi albumán (Lemonade) található.
És nem mondhatjuk, hogy ezzel a sort be is zártuk. Trump hatalomra kerülése hatalmas inspirációs erővel hat a zenészek kreatív energiáira. Talán ki is tart az elnöki négy év legvégéig. Szerdán például Lily Allen örvendeztette meg az új amerikai elnököt egy dallal. Folyt.köv.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
