Kultúra
Így lett Kína a világ vezető nagyhatalma – röviden és tömören
A kínai gazdasági és hatalmi befolyás jelenleg erősebb, mint valaha. Látható az, hogy állami kézben lévő kínai vállalatok országokat képesek zsarolni, illetve akkora gazdasági hatalomra tettek szert, amely szinte az egész világ felé emeli őket, azonban ezen hatalom megszerzéséhez, hosszú és rögös út vezetett.
Nyitni vagy nem?
A 18. század végén az országot vezető Csing-dinasztia teljes mértékben vette át a konfuciánusi civilizációt és gondolkodásmódot, ennek köszönhetően a világképe, gazdaságpolitikai és külpolitikai törekvései teljes egészében a kínai hagyományokban gyökereztek. Az az érdekes elképzelés állt fent a korszakban is hatalmasnak számító országban, hogy voltaképpen az uralkodók semmiféle fogékonyságot nem mutattak a külvilág fejleményei iránt, így nem készülhettek fel azokra a változásokra, melyek formálták az egyetemes köztudatot és a világpolitikát. Az ópiumháborúk és a bokszerlázadás évtizedeken át vérrel áztatták a Mennyei Birodalom földjét.
A mandzsu császárság és hivatalnokai egyaránt ellenségesek voltak a független gazdasági és szellemi tevékenységgel szemben, szigorúan korlátozták és ellenőrizte a termelést, a kereskedelmet, különösképpen a külkereskedelmet. Ennek megfelelően gazdaságilag és morálisan is összeütközésbe kerültek azokkal az irányelvekkel, amelyeket a 18. századi európai nemezetek képviseltek. Kína jelentős értéket képviselt az angol kereskedők és iparosok számára, hatalmas potenciált láttak benne. Persze nem véletlenül.
Kijelenthető az, hogy a világban végbemenő kereskedelmi, tudományos fejlődés észrevehetetlen volt a birodalom számára. Ez köszönhető volt a konzervatív császári dinasztiának, és annak is, hogy voltaképpen képtelenek voltak a változásra. A lakosság robbanásszerű növekedése szintén hatalmas terhet helyezett az így is rideg tisztviselők vállára.
1750 és 1850 között a lakosság száma a modern számítások szerint 181 millióról egy évszázad alatt 430 millióra nőtt.[1]
Polgári átalakulás?
Az egyértelműen kijelenthető, hogy azok a társadalmak, amelyek nem képesek alkalmazkodni, azok elvesznek. Ilyen népességgel Kínának a világ előrehaladottabb országaiból kellett, hogy példa legyen, azonban a modernizációhoz a lökést a gazdasági és kereskedelmi érdekek érvényesítése adta.
A Kínával folytatott brit kereskedelem a Kelet-Indiai Társaság monopóliuma volt, amely elfogadta a kereskedelem folytatását a kínai szabályok szerint. 1834-ben azonban a brit kormány véget vetett a társaság monopóliumának[2], annak ellenére, hogy már a civilek számára is lehetőség nyílt a kereskedelemre ennek rengeteg hátulütője volt.
Ópium-háborúk
Anglia érdekelt volt a kínai importban, a tea, porcelán és egyéb cikkek behozatalával, melyre az európai piacon hatalmas szükség volt, de Kína az akkori Angliához képest fejletlenségének ellenére semmit nem tudtak felajánlani csak ezüstöt.[3] Ezen semmi más nem tudott változtatni, mint az Indiában olcsón elképesztő mennyiségben termelhető ópium. Így az angol ezüstöt gyorsan váltotta fel a sokkal olcsóbb indiai ópium. Ennek a mennyiségét jól mutatja meg az az adat, hogy amint megnyílt ez a lehetőség 1840-ben 2800 tonna ópiumot szállítottak Kínába, de 40 évvel később már 6500 tonnát.[4]
Hosszadalmas viták zajlottak két álláspont között, az egyik a teljes tiltás volt a másik a legalizálás. A megsemmisítés fegyveres összecsapásokhoz vezetett. Az összecsapások 1840-től, megszakításokkal, 1844-ig folytatódtak. A katonai kudarcok után Kínának 5 kikötőt meg kellett nyitnia a külföldi kereskedelem és a külföldi letelepedés számára, illetve Hongkongot át kellett adnia Angliának.
Kijelenthető, hogy az első ópiumháborút lezáró nankingi egyezménnyel kezdődött meg Kína évszázados megaláztatása. A britekkel kötött egyenlőtlen egyezményt újabbak követtek melyek növelték az öreg kontinens befolyását a térségben. A gazdasági előnyök biztosítása mellett egyre gyakrabban bukkantak fel a különböző egyházak is a területen, hirdetve az általuk igaznak hitt és vallott keresztény tanokat.
A második ópiumháborút követő Tiencsini szerződés értelmében új kikötők kerültek a britekhez, az ópium ára szabályozottá vált, illetve lehetőség nyílt arra is, hogy Kína belsőbb településein is letelepedhessenek. Ezek fényében elmondható az, hogy az ópiumháborúkat lezáró szerződések a Nyugati civilizációk teljes győzelmét hozták el a birodalom kárára.
Vérrel áztatott föld
A katonai vereségen túl egy hatalmas morális törés is történt, hiszen kiderült az, hogy a hagyományos Kína egész világképe és értékendje nem felel meg a modern kornak. Ez a nyugattal történő véres találkozás eredményezte azt, hogy a Mennyei Birodalom képe szertefoszlott. Az ezt követő kötelező évtizedek meghatározták Kína fejlődését, és a reformok és külföldi beavatkozások vérrel áztatták a birodalmat. Ez elővetítette az olyan szélsőséges ideológiákat, mint a nacionalizmus és a kommunizmus azáltal, hogy a nemzeti szuverenitás és a modernizáció szükségessége összekapcsolódott.
Az önmegerősítés általánosan elfogadottnak tűnt, de ennek fő oka nem az eziránti vágyban, hanem a reformok szükségességében gyökerezett. A legfontosabbaknak azok számítottak, amelyek versenyképessé tették volna az országot, hasonlóan a többi Európához képest elmaradottnak számító keleti birodalommal. Ennek első lépéseként előremutató reformintézkedéseket hoztak. Átalakították az adórendszert, csökkenteni akarták a korrupciót, és növelni a közigazgatási rendszer hatékonyságát.
Persze a fegyverkezés is követte a példát, amelyet eltanultak. Nőttek az erre fordított költségek, illetve egyre több ipari szektorba szállt be az állam. Ennek ellenére, nem tudtak annyira hatékonyak lenni, mint Japán, itt a társadalmi berendezkedés volt a fő hátrány, hiszen az ország gazdasági kulcspozíciói már betelepült vállalkozók kezében voltak. Annak ellenére is, hogy a kínai kormány igyekezett a helyi kereskedőket bevonni a hazai iparfejlesztésbe, de ez nem valósult meg. A kínai feudális viszonyok és a lakosság érdektelensége hatalmas problémát jelentett. Illetve az a lépés sem bizonyult előre mutatónak, amely értelmében. egyesíteni kívánták a kormányellenőrzést és a kereskedői irányítást
Nyugati befolyás
A nyugati civilizációk számára Kína inkább tűnt egy hatalmas potenciállal, de számottevő saját belső fejlődéssel és katonai erővel nem rendelkező vadászterületnek, mint önálló országnak. Az ország területén egyfajta kollektív gyarmati uralom bontakozott ki, és annak ellenére, hogy Kína igényt formált Indokínára, nyilvánvalóvá vált, hogy nem képesek felvenni a versenyt a franciákkal, ezért a kínai kormány 1885 júniusában Tiencsinben elismerte az Indokína feletti franda protektorátust. A Japán terjeszkedés is igazolta azt, hogy önerősítő-politikájuk sikertelen.
Bokszerlázadás
Ce-hszi anyacsászárné puccsára a válasz az úgynevezett bokszerlázadás volt, mely kezdetben mandzsuellenes népi szervezkedésként indult. A későbbiekben a mozgalom gyorsan terjedt, és egyre erőszakosabbá vált, és 1898-ban kezdték meg fegyveres támadásaikat. Rég látott egyetértés alakult ki a világ nagyhatalmai között, akik mind úgy vélték, hogy a növekvő, főként az idegenekkel szemben érezhető harag súlyos kockázatot jelentett a kínai gazdasági érdekeltségeikre. A kezdeti tétlenség után a külföldi hatalmak reagáltak, és erősen felnagyítva a bokszerek kegyetlenkedéseit, újabb koncessziókra tartottak igényt a kínai kormánytól és nem törődve a válasszal 1900 júniusában a Kínában érdekelt külföldi hatalmak csapatai megindultak Peking ellen. 1900. augusztus közepén az intervenciós csapatok elfoglalták a fővárost, és 1901 szeptemberében a mandzsu kormány már Németország, az Egyesült Államok, Franciaország, Anglia, Oroszország, Japán, Olaszország, Ausztria- Magyarország, Belgium, Spanyolország és Hollandia követeivel jegyzőkönyvet írt alá, amelynek értelmében Kína igen jelentős jóvátétel fizetésére és az idegenellenesség betiltására vállalt kötelezettséget[5]. Annak ellenére, hogy a bokszerlázadás végső soron kudarcot és újabb megaláztatást hozott a császárság számára, ez a felkelés már jelezte a kínai nacionalizmus születését, mely később a függetlenség kivívásához is elég lesz.
Az, hogy a többi hatalom Kínát olyan térségnek tekintette, amelyet meg lehet és meg kell szerezni sajátos helyzetet teremtett, csak azért őrizhették meg jogi függetlenségüket, mert a változó összetételben működő, egymással szemben álló nagyhatalmi koalíciók olyan egyensúlyt alkottak, amely megakadályozta egyetlen külső hatalom különleges státusának, azaz egyeduralmának létrejöttét.
Azonban ez a helyzet teremtett lehetőséget arra, hogy a nép jelentős része nyitott volt a forradalmi radikalizmusra, akik szakítani akartak a látszólag haszontalan berendezkedéssel, a feudális viszonyokkal, és a kollaboránsokkal. A nyugatias modernizáció és a Nyugat-ellenesség kéz a kézben haladt és fejlődött. A legfontosabb közös pont ezekben az ideológiákban a nacionalista eszmény volt. A Japán példa mutatta meg a külföldön tanuló kínai reformereknek azt, hogy nem másodrendűek az ázsiaiak, és Japán presztízse az 1905-ös orosz-japán háború után extrém mértékben megnőtt minden ázsiai gyarmati országban, de különösen Kínában[6].
Reform-radikalizmus
A tényleges politikai reformok korlátozottsága hiányossága, valamint a külföldi hatalmak befolyásának növekedése tovább radikalizálta a kínai lakosság jelentős részét. Így nem meglepő, hogy 1911-től kezdve fegyveres felkelések kezdődtek, és a Vucsangi után mindenki belátta, hogy tehetetlenek a népharaggal szemben, legyen szó külföldi gyarmatosítókról, vagy a népi arisztokráciáról. Így vált Kína alkotmányos monarchiává, ami a kis királyságok mellett Kínának két fő hatalmi központtá esett szét.
Kína általános gyengeségéből következően a pekingi vezetésen túlhaladt a korrupció, zsarnokoskodás így győzött a forradalom és egyben azonnal el is bukott. 1913 márciusában újabb forradalom tört ki, amelynek vezetését a csalódott, valóban becsapott és kiábrándult Szun Jat-szen vállalta, aki az utókor értékelése szerint „a kínai forradalom atyja”, illetve a „kínai köztársaság atyja”. Ezzel megkezdődött Kína történelmének 1949-ig tartó polgárháborús időszaka. Itt már körvonalazódott az, hogy a lakosság mérete befolyással lesz a vezető szerep felé irányuló törekvésekre, ugyanis Kína lakossága 1913-ban már közel 500 millió[7] fő volt.
Összegzés
Ezek fényében a kínai nép nacionalizmusa és területi adottságai előrevetítették azt a tézis, melyet a nyugati politológusok már 2000 környékén vizionáltak. Miszerint: Kína immáron nagyhatalommá és az Egyesült Államok kihívójává növekedett és igényt tart arra, hogy a világ vezető államává váljon[8].
[1] China, Europe, and the Great Divergence: A Study in Historical National Accounting, 980–1850
[2] Morse, H.B. Chronicles of the East India Company trading to China, 1635-1834. (Clarendon, 1926)
[3] Morse, H.B. Chronicles of the East India Company trading to China, 1635-1834. (Clarendon, 1926)
[4] D.E. Ownen: British Opium Policy in China and India (New Heaven, 1934)
[5] Tarján M. Tamás: A bokszerlázadás bukása
[6] Paula Sigrid Harrell: The years of the young radicals: the Chinese students in Japan, (1970). 237-242
[7] The China Quarterly No. 75 (Sep., 1978), pp. 639-646
[8]John J Mearsheimer: China’s Unpeaceful Rise, Current History (2006) 160.o
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
