Tudomány
Végre kiderült, mi az istenért van agyaruk a narváloknak
A narválok ugyan annyira nem ismertek, mint Willy és a többi gyilkos bálna, de jóval érdekesebbek. Kezdve az unikornisokat megszégyenítő agyarukat, aminek rendeltetéséről sokáig csak találgathattak a tengerbiológusok. Mint oly sok más dologban, most is a modern technológia sietett az óceánológusok segítségére.
A narválokat legalábbis képről mindenki ismeri. Az Északi-Sark vizeiben, Grönland környékén élő cetek jellegzetes agyara egyedülálló a természetben. Ezek a vízi emlősök kifejezetten a hideget kedvelik, sok példányt nem láttak eddig a nyolcvanadik foknál délebbre. Nem annyira veszélyeztetett, néhány tízezerre becsülik a példányszámát, de azért a környezetvédők szoros megfigyelés alatt tartják: sokan vadásznak ugyanis rájuk.
Mondjuk az eszkimóknak még mindig lehet, számukra ugyanis kifejezetten nagy értéket képvisel a narválagyar, csodatevő erőt tulajdonítanak neki, Kanadában évi ezer állatot ejthetnek el ma legálisan. A középkorban láda aranyakat is kifizettek érte, pedig már az ókorban is ismerték, sőt, a legendavadászok szerint az egyszarvú mítosza is a narváloknak köszönhetően született meg.
Apropó unikornis: fontos különbség, hogy míg az egyszarvúnak szarva van, addig a narválnak valójában agyara. A felső állkapcsukból a bal oldali fog szokott megnőni ilyen hatalmasra, olykor egy-két méterre, és előfordul, hogy három méteresre is. Nagyon ritkán a másik, jobb oldali fog is megnőhet. Ez inkább a hímekre jellemző, azonban ha kisebb kiadásban is, de a nőstények is növeszthetnek agyarat.
Na de mire való ez a furcsa képződmény? Sokáig tévesen azt hitték, hogy a csavaros testrész a jégtakaró áttörésére szolgál. Más vélemények szerint az agyarukat vadászatra, élelemszerzésre használták. De egyik válasz sem bizonyult kielégítőnek. Lékgyártásra nem túl hatékony, az agyartalan nőstények táplálkozása pedig újabb rejtélyt jelent, hiszen egyébként nem különbözik étrendjük a hímekétől. Alapos tanulmány azért sem nagyon született korábban, mert a narválok nagyon mostoha körülmények között élnek, és meglehetősen félénkek.
Annyi bizonyos, hogy az agyarban hasonlóan az emberi foghoz rengeteg idegvégződés van. Olyannyira, hogy ez irányítja a narválokat, hiszen információkat kaphatnak a környezetről, hőmérsékletről, halakról is. Előszeretettel küzdenek meg egymással a hímek, hogy így biztosítsák helyüket a csordában és a nőstényeknél.
A legújabb kutatások azonban azt bizonyítják, hogy részben mégiscsak a táplálkozáshoz használják az agyarukat. Normál esetben ugyanis tintahalt, rákokat, halakat esznek. Különleges csemegének számítanak azonban az év bizonyos szakában rajzó, csupán karnyi nagyságú jeges tőkehalak. A nemrég a kanadai Tremblay-szorosban készített drónfelvételek tanúsága szerint a narválok nemcsak a tőkehalak lokalizálását végzik el az agyarukkal, de fejbe is kólintják azokat, hogy elkábuljanak, és könnyebben kapják el őket, amíg ájultan lebegnek a víz felszínén. Okos, mi?
Fotó: pixabay.com/foudroyantbleu CC0
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
