Tudomány
Kisfiam, egyél még! A nagymamák volnának az evolúció kulcsai?
A halászó-vadászó férfiaknak azért kösz a halakat!
Képzeljünk el egy íjjal és nyilakkal cserkésző vadászt, aki egy szub-szaharai szavannán környékez meg egy jókora, egzotikus állatot. Miután elejtette és feldarabolta, társaival együtt beszállítja a táborukba, ahol sok éhes száj várja már a zsákmányt.
A legtöbbünk fejében ez a drámai és veszélyekkel teli kép él az emberiség hajnaláról. Ami ráadásul egybeesik azzal, amit a nyugati világ a munka megosztásáról sokáig gondolt. Ennek az eszmének a ’60-as években volt nagy keletje Amerikában, ekkor terjedt el az „A Férfi, a Vadász”-teória is.
Nagyot változott azóta a világ, ugyanis egyre több kutatás és elmélet látott azóta napvilágot, amelyek eléggé más megvilágításba helyezik őseinket. Az újszerű eredmények sokszor női tudósoknak köszönhetőek; kicsit olyan a helyzet, mintha egy független film is peregne, a hollywoodi sztereotípiákat felvonultató mozi árnyékában.
Ellátás?
Kristen Hawkes antropológus modernkori gyűjtögető életmódú népcsoportokat tanulmányoz. A Utahi Egyetem professzora a mai Tanzánia északi részén évezredek óta táborozó Hadza törzset vette górcső alá, akik a legközelebb állnak őseik, és így, mindannyiunk felmenőinek életviteléhez.
A terepmunka során Hawkes és kollégái azt is megfigyelték, hogy a különböző típusú ennivalók hogyan jutnak a közösség asztalára.
A magányos férfi vadászok a legtöbbször elszalasztották a nagy zsákmányt.
A naponta kijárók az esetek 3,4 százalékában tértek csak haza elejtett vaddal. Gyanús, hogy ez a teljesítmény elég lett volna valaha is ahhoz, hogy fennmaradjon az emberi faj. Ha csak a vadhús jelentette volna az egyetlen táplálékforrást, akkor bizony hamar éhen haltunk volna.
Ha apu nem tudta leszállítani a napi betevő falatokat, akkor mégis ki szerezte be az eleséget?
A kutatók meglepődve tapasztalták, hogy bizony a lányok és asszonyok látták el kalóriával a törzsüket. Leginkább gumókat ástak ki, melyek mélyen a talajban találhatóak, és meglehetősen macerás őket kinyerni. Annál több csemegéhez tudott valamelyik nő hozzájutni, minél idősebbek voltak a gyerekei.
Még egy váratlan összefüggés is kiderült: ha egy asszonynak második babája is született, akkor a nagymama rákapcsolt – neki köszönhetően gyarapodott leginkább a család.
Ebben a gyűjtögető életmódot folytató társadalomban bizony inkább a nagyin állt, hogy életben marad-e az utód, mint az apukán. Az asszonyok hatékonyabban táplálták a gyerekeket, mint a vadászó férfiak.
A professzorasszony ezért teljesen más színezetben kezdte látni az emberi evolúciót. A főemlősök közül talán ezért sem véletlen az, hogy hosszú öregkort egyedül az ember esetében érnek meg a nőneműek, még a szülőképes kort követően is.
Ha egy aktív nagyi lényegesen hozzásegíti az utódot a fennmaradáshoz, akkor az idős kort megérő nők családjai tudtak inkább fennmaradni. Ez a természetes szelekció persze a hasonló adottságú férfiakra is érvényes lehet.
Sarah B. Hrdy primatológus szakterülete az, hogy összefüggéseket vizsgál az evolúció és a gyerekek növekedést segítő folyamatok között. A főemlősökkel foglalkozó tudós szerint
A majom egy olyan lassan érő, értékes utódot szül, amelyik képtelen volna életben maradni az anyja tartós segítsége nélkül.
De nemcsak a szülő járul hozzá a kicsinye gyarapodásához: akár a nagymama, de az apa, vagy a távolabbi hozzátartozók is közre játszanak benne.
Gondoskodom, tehát vagyok?
Ha nemcsak az anyák dolga, hogy etessék a gyerekeket, abból következhet az a társadalmunkban mélyen gyökerező, ránk emberekre nagyon is jellemző szokás, hogy törődjünk másokkal.
Sokszor elhangzik, hogy együtt kellett működniük az embereknek, és nem csak a vadászatok miatt. De férfiak csapatai például szövetkezhettek arra is, hogy a szomszéd törzset elkergessék. Ez mégsem magyarázza meg azt, hogy miért olyan korán bukkan fel ez a fajta viselkedés.
Csecsemőkről, még járásra képtelen babákról beszél, akiknél ez a jól fejlett szociális készség már tetten érhető: odafigyelnek az olyan megnyilvánulásokra, mint a mosolygás vagy homlokráncolás.
Az emberszabású majmok – csimpánz, bonobó, orangután és gorilla – esetében az etetés kizárólag az anya feladata, aki „anyaoroszlánként”védelmezi a csöppséget. Akár hónapokig sem érhet hozzájuk más fajtársuk.
Az embereknél teljesen máshogy zajlik a születés: amint világra jön a baba, többen veszik kezelésbe, az anya csak később fogja táplálni. Csak nálunk alakult az ki, hogy képesek vagyunk egymás fejével gondolkodni, és így egymás szükségleteit jobban ellátni. Tisztában vagyunk vele, ki árt és ki segít, ami életbevágóan fontos dolog.
Michael Tomasello fejlődéslélektani szakember a majmok és a kisbabák gondolkodásmódjának különbségeibe ásta bele magát. A Duke Egyetem és a Max Planck Intézet pszichológusa meg van arról győződve, hogy a majmok sehol nincsenek hozzánk képest, ha azt a szintet tekintjük, ami az együttműködés korai jeleit mutatná.
Alapból nem születünk okosabbaknak náluk, viszont a kisemberek hamar megtanulják a felnőttektől, hogyan osszák meg, mi van a fejükben, és hogyan kooperáljanak. Erre a majmok nem képesek.
Dugjuk össze a fejünket!
Tomasello tisztában van azzal, hogy ezek a korai készségek jól jönnek a felnőtt korba lépéskor. Lenyűgözi Hrdy elmélete, mely azt állítja, hogy a megosztott gyermekgondozás eredményezheti a fejlett szociális érdeklődést.
Logikusabb, hogy már ekkor kialakulhat ez a fogékonyság a közösségi létre, mint a felnőttek vadászata során.
Ez a hajlandóság arra, hogy dugjuk össze a fejünket és egyeztessünk, eredményezhette azt, hogy az emberiség egyáltalán fenn tudott maradni, sőt: meghódította bolygónkat is. Míg a fiúk a vadonban rohangáltak, addig a mamák és a babák felépítették a túlélés zálogát: egy stabil alapot, mely fajunk sikerét biztosította. Megosztott étel, együttműködés és egyre magasabb szintű, összetett szociális kapcsolatrendszer: mindez a gyermeknevelés módjának, és főleg a nagymamák szerepvállalásának köszönhetően, összegzi a NPR.org.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
