Iván bácsi, aki a csernobili atomerőműtől 20 km-re lakik

A férfi a katasztrófa után a tiltott zóna teljes népességéhez hasonlóan evakuálásra került. Új lakóhelyén, Kijev közelében azonban nem fogadták kitörő örömmel a helyiket: még boltba se tudott úgy elmenni, hogy ne húzódjanak el tőle, vagy kővel meg ne dobják. Az emberek attól tartottak, hogy fertőző sugárbeteg…

Ezután Iván bácsi még két másik helyen is megpróbált boldogulni feleségével, de itt sem szívesen fogadták őket, és ők maguk sem tudták megszokni az új környezetet. Amikor aztán a 2000-es években megengedték a nyugdíjasoknak, hogy visszaköltözzenek, Iván bácsi az egyik első volt, aki visszatért.

Öt szomszédja volt a kezdetekben, az egyik egy közelben élő idős pár, akik vadásznak és sok mindent megtermelnek maguknak, ők sokat segítenek Iván bácsinak is. Említ még egy „kislányt” is, valójában egy 58 éves asszonyra gondol, akire fiatal korából kislányként emlékezik. A közvetlen szomszédja nemrég halt meg, egyszerűen leesett a tetőről javítási munkálatok közben.

A bácsinál áram van, vizet pedig a saját kútjából nyer. A helyben dolgozókat – tűzoltókat, favágókat – néha megkéri, hogy hozzanak neki ezt-azt a városból: csokoládét, bort, amit a helyi szomszéd pár nem termel meg, és amire épp szükség van. Csekély kis nyugdíja mellett támogatást nem kap, csak az önkéntesek és a turisták segítők őt.

Két fia van, az egyikkel jó kapcsolatot ápol, a másikkal mérges a viszony. Nem is találkozott soha két unokájával, hiszen ő maga már nem akar utazni, gyerek pedig nem léphet be a zónába.