A nemet mondás művészete: miért mondunk igent, ha nem akarunk?

A nemet mondás manapság egyre gyakrabban felmerülő kérdés – sok ember küzd azzal, hogy egyre több a teendője, mégsem tud nemet mondani, noha arra vágyik.

Vajon mi ennek az oka? Persze, igent mondani udvarias és kellemes dolog. Már gyermekként azt tanultuk, hogy az engedelmesség jó, az engedetlenség pedig rossz – mindez pedig pszichológiailag, szociálisan, sőt neurológiailag is formál bennünket.

A nemet mondás képtelensége gyerekkortól

Amikor jutalmat kapunk az engedelmes viselkedésért, az agyunk dopaminnal áraszt el minket,  vagyis az örömhöz kapcsolódó neurotranszmitterrel. Az ismételt megfelelés erősíti az „igen” kimondásához kapcsolódó idegpályákat.

A dacos cselekedetek azonban, főleg, ha rosszallással találkoznak, nem kapnak jutalmat, vagyis ezek az utak kevésbé valószínűek, kevésbé fordulnak elő.

Csakhogy idővel a megfelelés alapértelmezett válasz lesz.

A tendencia egész életünkben megerősödik – a nemet mondás ezért válik egyre nehezebbé.

Gondoljunk csak bele abba, hogy az iskolában is megdícsérnek minket az engedelmességért, míg ha a tekintélyt megkérdőjelezzük, büntetést kapunk.

Aztán jön a munkahely, ahol a megfelelés szakmai hierarchiákba ágyazódik. De a személyes életünkben is megmutatkozik, hogy akik lelkiismeretesek vagy kellemes beállítottságúak, nagyobb valószínűséggel engednek mások követeléseinek.

Mindent összevetve, igent mondani könnyebbnek, biztonságosabbnak, sőt elvárhatónak tűnik. A nemet mondás azonban olyan érzés lehet, mintha szembemennénk a társadalmi kondicionáltság áradatával.

Olvasd el ezt is: „Már tudok nemet mondani” – Interjú Gubik Petrával

Igen nagy a nyomás, amit mások részéről érzünk, hogy megfeleljünk az elvárásaiknak. Gyakorta helyezzük előbbre a jobb megítélésünket, mint a társadalmi harmóniát és a belső békénket.

A kapcsolat és az elfogadás iránti igény késztet minket arra, hogy megfeleljünk – még akkor is, ha ez ütközik az általunk helyesnek gondolt úttal.

Mit tesz velünk, ha a nemet mondás helyett igent mondunk?

A kutatások folyamatosan rávilágítanak arra, hogy ez a megfelelési kényszer miként is alakítja a viselkedésünket.

Dr. Sunita Sah, a Cornell Egyetem orvosa, korábbi szervezetpszichológus arra mutatott rá, hogy tanulmányuk során kollégáival megállapították: az emberek még akkor is képesek elfogadni rossz tanácsokat, ha azoknak a hibái már az elején nyilvánvalóak voltak. Olykor a teljesítésre vonatkozó kérések túlságosan túlságosan kényelmetlennek bizonyulnak ahhoz, hogy az emberek ellenálljanak.

A tanulmányból azonban kiderült az is, hogy amikor a résztvevőknek lehetőségük nyílt arra, hogy személyesen felülvizsgálják döntéseiket, a megfelelés a felére esett vissza. S bár ez még mindig igen magas, egyértelműen jelzi, hogy mások fizikai jelenléte miként növeli a megfelelési nyomást.

De mi is az a kényelmetlenség érzés, amiről feljebb szó volt?

A kényelmetlenség, amit az emberek éreznek, dr. Sah szavaival élve a „súgó szorongás”, vagyis egy averzív érzelmi állapot, amely akkor jön létre, amikor attól tartunk, hogy ha elutasítjuk valakinek a kérését, akkor azt a bizalmatlanság vagy tiszteletlenség jeleként értelmezik.

A nemet mondás képtelenségével jelentősen összefügg ez az inszinuációs szorongás. Magyarázatot adhat arra, hogy olykor a betegek miért tesznek eleget szükségtelen orvosi vizsgálatoknak, vagy hogy az alkalmazottak miért fogadnak el irreális követeléseket a főnökeiktől.

A gondolat, hogy megkérdőjelezzük valakinek a szakértelmét vagy szándékait, annyira nyugtalanító lehet számunkra, hogy inkább a megfelelést választjuk – elkerülve a hallgatólagos kételkedés kínosságát.

A törekvés a bizalmatlanság elkerülésére, a társadalmi harmónia fenntartására irányuló vágyból fakad, de ott van még az is, hogy szeretnénk elkerülni, hogy mást zavarba ejtsünk, vagy adott esetben mentsünk a tanácsot adó személyt.

A nemet mondás képtelenségének ára azonban az, hogy gyakran elnyomjuk saját értékeinket és ítéleteinket – csak hogy megnyugtassunk másokat.

Nemet mondás képtelensége és lemondás a felelősségről

Stanley Milgram több, mérföldkőnek tartott pszichológiai kísérletet végzett el. Engedelmességi kísérletei a megfelelés egy másik dimenzióját is feltárják, mégpedig a felelősségről való lemondást.

Milgram olyan kísérletet is végzett, melyben drámai megfelelést mutatnak be a tekintélynek való engedelmességről: a résztvevőket arra utasították, adjanak be egy szerintük veszélyes áramütést egy idegennek. Ettől sokan szemmel láthatóan szorongtak, jelezve, hogy nem szeretnének ennek megfelelni, ám a kétharmaduk nem utasította el a kísérletező utasításait – az engedelmességet helyezte előtérbe a saját erkölcsi értékeivel szemben.

Ez a kísérlet a megfelelés egy másik dimenzióját is feltárja, mégpedig a felelősségről való lemondást.

Több résztvevő azzal védte magát, hogy „csak parancsot teljesített”. A tendenciát, hogy az erkölcsi elszámoltathatóságot a tekintélyt képviselőkre hárítják, úgy hívjuk, etikai elhalványulás. Csökkenti felelősségérzetünket és elaltatja bennünk a tetteink következményei miatti érzéseket.

Az emberek gyakran mondanak igent a rossz tanácsokra, mert azt hiszik, ez megóvja őket a hibáztatástól, amennyiben a dolgok rosszul mennek. Ironikus módon azonban ennek az ellenkezője igaz, a megfelelés nem ment fel minket a megbánástól, éppenséggel felerősíti azt.

Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy mi jobban ítéltük meg a helyzetet, a végén még inkább hibásnak érezzük magunkat, ha a dolgok rosszra fordultak.

Megfelelés és beleegyezés – nem ugyanaz

A szakértő szerint az emberek gyakran keverik össze a megfelelést és a beleegyezést – pedig ezek alapvetően különböznek egymástól.

A megfelelés reaktív, külső helyről diktált dolog, amelyet rendszerek vagy hatósági személyek kényszerítenek az emberre, amelyek nem engedik meg a nemet mondást. A beleegyezés azonban szándékos – mélyen megfontolt egyezés vagy elutasítás, amelyet az ember értékei befolyásolnak.

A nemet mondás képtelenségében szerepet játszik, hogy – mint azt tanulmányok is kimutatták -, ha az ember rohanó mindennapokban él, vagy túlterheltnek érzi magát, nehezen dolgoz fel szándékosan egy információt, ami csökkenti annak lehetőségét, hogy tájékozottan egyezzen bele valamibe.

Sokan értik félre a dacot is – feltételezve, hogy annak hangosnak, agresszívnek vagy konfrontatívnak kell lennie. Pedig a beleegyezéshez hasonlóan a valódi dac is szándékos és mélyen személyes.

Mindenesetre, gyakorlat nélkül az „alapértelmezésünk” szerint meg akarunk felelni és továbbra is igent mondunk, amikor a nemet mondás lenne a helyes szerintünk.

A dacolási képességet fejleszteni kell. Előszöris szükséges felismernünk a kényelmetlenséget, mint jelet. Álljunk meg, gondoljuk át az értékeinket és tegyünk apró, megfontolt lépéseket a cselekvés irányába.

Minél többet gyakorolunk, annál biztosabbak leszünk abban, hogy képesek vagyunk összhangba hozni a tetteinket az elveinkkel.

Higgyük el, hogy bár a dacot gyakran társítjuk azzal, hogy a társadalom kirekeszt, szakmailag hátrányba kerülünk vagy feszültté teszünk egy kapcsolatot, a megfelelés költségei ugyanilyen komolyak ránk nézve.

Mivel, ha kérdés nélkül igent mondunk a nemet mondás helyett, az önrendelkezésünk érzése károsodik, elszakadunk az értékeinktől, sőt, kárt okozunk magunknak és másoknak.

Fontos, hogy megértsük a megfelelés pszichológiáját, ahhoz, hogy visszakapjuk önállóságunkat. Ha felismerjük azokat az erőket, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy igent mondjunk, amikor valójában nemet mondás a célunk, végre olyan kapcsolatokba kezdhetünk, olyan munkahelyeket és közösségeket teremthetünk, amelyek a hitelességet értékelik az engedelmesség helyett.

Olvasd el ezt is: Nemet kell mondani a mérgező kapcsolatokra

(Via)