BabaMama
Ez történik, ha kiabálsz a gyerekkel
Ártalmas a folyamatosan nagy hangerőn való nevelés.
A sportbírók, autóversenyzők és rádiós műsorvezetők mellett szülőnek lenni még egy olyan „hivatás”, ahol a kiabálás szinte a munkakör elengedhetetlen része. Nem az a kérdés, hogy mi okból emeli fel a hangját a kedves apuka vagy anyuka – millió indoka lehet rá – inkább az az érdekes, hogy mit vált ki ezáltal a csemetéjéből. És a tudomány egyre inkább azt látszik igazolni, hogy a hangerő alkalmazása és a szidás csak még idegesebbé és agresszívabbá teszi az utódot.
Az Aha! Nevelés kulcsembere, Dr. Laura Markham, aki a Békés szülő, boldog gyermek: A kiabálás vége és a kapcsolatteremtés kezdete című, 2016-os könyv szerzője, abban hisz, hogy az ordítozás egy elhagyható dolog. Viszont realista is: ha mondjuk három órát aludtál összesen, akkor érthető, ha eldurran az agyad. Viszont ha állandósulnak a hangos veszekedések, akkor sajnos jó eséllyel végig fogjuk kiabálni az általános iskolás, majd a tinédzser éveket is. Ez történik, ha a szülő felemeli a hangját:
Szállj szembe, Szállj el vagy Fagyj le
Markham szerint ilyenkor a gyerek agya nem sérül, de azért valami ott belül megváltozik.
Ha például valami megnyugtatót élünk át, akkor az agy neurotranszmitterei erre megnyugató biokémiai anyagokkal válaszolnak; jelzik, hogy biztonságban vagyunk. A gyerek így építi fel magának azokat a módokat, hogy lecsillapítsa az idegeit.
Ha egy totyogóra rákiáltanak, akinek még nincsen kifejlődve kellően a prefrontális kérge, pont az ellenkezője történik.
A biokémiai vegyületei három üzenetet sugallhatnak: Szállj szembe, Szállj el vagy Fagyj le. Megüthet. Elfuthat. Vagy olyan bambán kezd nézni, mintha egy szarvas bámulna az autó reflektorába. Egyik sem tesz jót az agy fejlődésének.
Ha ez ráadásul rendszeresen történik, a viselkedése megrögzött szokássá válik.
A kiabálás sosem kommunikáció
Nem számít, hogy a tanácsteremben ülsz, vagy a játszószobában, abban a pillanatban, hogy kiereszted a hangod, a szavaid veszítenek hitelességükből. Senki sem szereti ugyanis – pár mazochistát kivéve – ha rákiáltanak. Miért pont a gyerekek volnának ez alól kivételek?
Ha a szülő üvölt, a gyerek látszólag beletörődik, de egyre inkább elzárkózik attól, hogy hatni lehessen rá.
A kisebbek még rikoltozhatnak, de a nagyobbak inkább már üveges szemekkel merednek maguk elé. Mindketten azon vannak, hogy lezárják a kommunikációs csatornát, mintsem hogy figyeljenek.
A felnőttek ijesztőek
A felnőttek hatalma korlátlan a gyerekek fölött: a náluk kétszer nagyobb lények biztosítják a kicsik számára a létfontosságú forrásokat. Étel, menedék, szeretet. Ha az a személy, akiben megbíznak, konkrétan a frászt hozza rájuk, akkor a biztonságérzetük alapjaiban rendül meg. Számukra ez valóban rémisztő dolog.
Készültek olyan tanulmányok, ahol kiabáló embereket vettek filmre. Mikor visszanézték önmagukat, leírhatatlan volt a döbbenet az arcukon.
Egy hároméves lehet, hogy profin nyomogat már gombokat és ügyesen utánozza a felnőtteket, de attól még érzelmileg nem érett annyira, hogy így bánjanak vele.
A kiabáló szülő arra trenírozza a gyereket, hogy ki a megmondóember. Az a felnőtt, akinél állandósul a hangoskodás, ezt teszi normává a család számára, amihez a gyerek kénytelen-kelletlen hozzászokik. Ha egy gyereknek már a szeme se rebben, ha éppen szidják, akkor már túl sokszor kapott ki. Az ősöknek ehelyett inkább azon kéne igyekezniük, hogy az önfegyelmezés mintái legyenek a srácaik számára. Ha azt szeretnénk, hogy az utódunk viselkedjen, akkor először mi magunk tanuljuk meg moderálni magunkat.
Ez nem arról szól, hogy ússzák meg könnyen a kölykök. Honnan tudná a gyerek, hogy apa bepöccent, hacsak nem a kiabálásból? Aki ezáltal csak dagasztja a problémát. Mert azzal, hogy lesokkolja a gyereket, hogy hagyja abba azonnal, bármit is csinál, csak lerombolja a kapcsolatuk bizalmi jellegét is. Inkább maradna csendben, mint hogy leüvölti a kölyök fejét.
Van egy más megoldás, ami hatékony és kevésbé sértő: a humor.
Ha a szülő humorral szól, akkor meg tudja tartani a tekintélyét és a kapcsolatot is. A nevetés jobb eredmény, mint a rettegés.
Van, amikor muszáj ordítani. A folyamatos kiabálás helyett van az a helyzet, amikor igenis érdemes felemelnünk a hangunkat.
Ha például a gyerekek verekszenek, az komoly veszélynek számít.
Van olyan alkalom, amikor bejön, hogy sokkoljuk őket, de ha már rád figyelnek, akkor azonnal hangnemet kell váltani. Figyelmeztetésként kiálts rájuk, de ha magyarázol, akkor már inkább csak beszélj.
Ha a kiabálás már default dolog lett nálad, akkor tudnod kell, hogy hosszútávon ez egy káros nevelési stratégia – véli a Fatherly.com is.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
