Érdekes

Még mindig beparázunk a hidegháború legdurvább fegyvereitől

  • Szerző:kaboom
  • 2017.11.08 | 06:46

Kicsit olyan, mintha őrültek találták volna ki őket, pedig akkoriban nagyon is komolyan gondolták. És annyira pusztítóak lettek volna, hogy végül még bevetni is féltek őket.

JFK éppen aláírja a rendeletet Kuba blokád alá vételéről (AFP PHOTO / AFP FILES )

Hidegháború. Így nevezzük a II. világháború és az 1990. között eltelt időszakot, amikor a világ két akkori szuperhatalmának, az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak folyamatosan remegett az ujja a ravaszon, de végül a csodával határos módon mindig sikerült megúszni valahogy a kettőjük közötti tényleges, nyílt összecsapást. Többek között azért, mert a hatalmas fegyverkezési versenyben a tudósok olyan borzalmas eszközöket alkottak meg, amiket a két ország vezetői már féltek bevetni.

Most összeszedtünk ötöt a hidegháború legelmebetegebb szuperfegyvereiből, amik ha elkészültek volna, ma már tuti nem lenne emberiség. De lehet, hogy Föld sem.

A Kék Páva

A II. világháború utáni rettegéssel teli időszakban a briteknek jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy atombombákkal aknásítsák el Németország területét. Az először Barna Nyuszi, Majd Kék Nyuszi, később aztán Kék Páva néven futó projekt lényege, hogy az atombombák felrobbantásával egy olyan radioaktivitással fertőzött sávot hoztak volna létre Európa közepén, amin egy esetleges támadás esetén a szovjet szárazföldi csapatok nem tudtak volna áthatolni.

1957-re ki is dolgozták a részleteit, és az angolok végül tényleg meg is rendeltek 10 ilyen aknát. Az egyenként 10 kilotonnás robbanóerejű eszköz - Hiroshimában 15 kilotonnás bomba robbant - lényegében egy hagyományos, repülőről ledobható atombomba átalakított verziója volt, ezeket ásták volna el a földbe, hogy aztán távirányítással, vagy időzítéssel felrobbantsák. Végül 1958-ben észhez tértek, és lefújták az egészet.

A Kék Pávának nem csak az alapötlete - miszerint saját védelmük érdekében letarolják Európa közepét - hanem a technikai megvalósítása is megdöbbentő lett volna. A bombák elektronikájának téli befagyása ellen ugyanis a tervezők vízzel és tápanyaggal ellátott élő csirkéket helyeztek volna el a szerkezetek belsejében, hogy azok testhőjükkel tartsák melegen a nukleáris aknákat. Amikor a terv később nyilvánosságra került, a közvélemény először azt hitte, áprilisi tréfáról van szó...

A Repülő Pajszer

Az amerikaiak sem mentek a szomszédba, ha őrült ötletekre volt szükség, a Repülő Pajszer pedig minden bizonnyal a világ legbrutálisabb fegyvere, amit valaha kitaláltak. Hivatalosan Plútó-projektnek hívták a tervet, aminek központjában egy atomreaktorral hajtott rakéta állt. Maga az ötlet 1957-ben született, ‘61 és ‘64 között pedig már tesztelték is a nevadai sivatagban, aztán rájöttek, hogy ez így lehet, hogy túl durva.

A vasúti kocsi méretű szerkezet a tervek szerint hagyományos rakétaként indult el, és csak az ellenséges terület közelében kapcsolták volna be a nukleáris torlósugár-hajtóművet. Ekkor a benne lévő atomreaktor 1600 fokra hevül fel, a rakéta alján beömlő nagy mennyiségű hideg levegő az irtózatos hő hatására kitágul, és az így létrejövő robbanássorozat repíti tovább a Repülő Pajszert. A becenév egyébként onnan származik, hogy technikailag az ilyen hajtóművek nagyon egyszerűek (mint egy bot), alig vannak bennük mozgó alkatrészek. A gépet a hatalmas hő és saját nagy sebessége hajtja.

Oké, de miért volt ez annyira brutális? A Plútó-rakéta a radarszint alatt repült volna, közel a talajhoz, így a hatalmas sebességével akkora lökéshullámot hozva létre, ami már önmagában letarolja a környéket. A fedetlen atomreaktor közben rádióaktív sugárzással szennyezett volna mindenhol, ahol az eszköz elrepül, de ha ez nem elég, a rakéta testében több atombomba is helyet kapott, amit távirányítással akartak ledobni. Leállítani pedig nem is nagyon lehetett volna...

A Kaszpi Szörny

A szovjet mérnökök 1964-ben kezdtek el dolgozni a katonai célú ekranoplánok tervein, amiket a „kísérleti jármű” kifejezés orosz rövidítése után KM-ként emlegettek. A monogramot aztán a C.I.A. kapcsolta össze saját kémműholdjainak felvételeivel, amiken először látták a Kaszpi-tengeren 1966-tól tesztelt hatalmas járműveket, amiket onnantól csak Kaspian Monsterként, vagyis Kaszpi Szörnyként emlegettek.

Az ekranoplán, átmenetet képez a légpárnás kétéltű jármű és a repülőgép között, bár sokan inkább hajónak tartják. Szóval már önmagában is nagyon különleges jármű, a hadi célokra kifejlesztett Luny-osztály pedig a ‘60-as években tényleg elborzasztotta az amerikai kémeket.

Az ebbe tartozó Kaszpi Szörny, korának legnagyobb repülő járműve 92 méter hosszú volt, és 544 tonnát nyomott. A szélessége csak 37 méter volt, a szárnyai rövidek, de szélesek voltak, így a nagy felületű szárnyak és a test alá préselődött levegőrétegen siklott a hajó/repülő, 5-10 méteres magasságban.

A szörnyet a vezetőfülke mögé elhelyezett hatalmas teljesítményű, borzasztóan hangos sugárhajtóművek hajtották, brutális gyorsasággal. Az optimális sebessége 430 km/óra volt, de egyes hírek szerint akár 740-re is fel lehetett pörgetni.

A Luny-osztályú óriás ekranoplánokat évtizedekig tesztelték, eredetileg vízi csapat és járműszállító eszközöknek szánták őket, de a későbbi tervekben már fedélzeti atomfegyverek is szerepeltek. A fejlesztésük rendkívül drága, irányításuk pedig nagyon bonyolult volt, nagy méretük miatt pedig ki voltak téve a légi támadásoknak, így végül egy 1980-ban történt baleset után leállították a teszteket. A szörny roncsát hatalmas mérete miatt ki sem tudták szedni a tengerből.

@yunus__05 által megosztott bejegyzés,

Friss hír viszont, hogy egy orosz tervezőiroda éppen most kezdett egy, a Szörny méreteivel megegyező, katonai ekranoplán kifejlesztésébe.

Isten botja

A mozgási energia hadászati felhasználása még napjainkban is foglalkoztatja a kutatókat, az ezen az elven alapuló legdurvább fegyver pedig kétség kívül a csak Isten botjának csúfolt Thor-projekt lett volna, ami viszont csak elméletben létezett, nem kezdték tesztelni soha. Szerencsére, bár hasonló fegyverekben mindkét oldalon gondolkodtak.

A vietnámi háború alatt az amerikaiak teszteltek is valami ilyesmit kicsiben, rájöttek ugyanis, hogy egy bizonyos magasság felett elég csak kiszórni golyókat a gépből, és mire leérnek, pontosan úgy felgyorsulnak, mintha fegyverből lőtték volna ki őket.

Az Isten botja fegyver lényege, hogy űrben keringő műholdakról ejtenek le villanyoszlop méretű volfrám rudakat, amik hatalmas sebességre gyorsulva érik el a Földet, és nagy mozgási energiájukkal pusztítanak becsapódáskor. Semmi robbanás, csak a brutális erejű becsapódás. Pontosan úgy, ahogy a 2013-as G.I. Joe - Megtorlás című filmben is látható.

A Thor-projekt-nek rengeteg előnye lett volna. A műholdat körülbelül 15 perc alatt a világ bármely célpontja felé észrevétlenül el lehet juttatni, és ledobni egy rudat az égből. A kilövés észrevétlen, Isten botja pedig 1-2 perc alatt Földet ér, védekezni ellene lehetetlen. A körülbelül 9 tonnás „lövedék” egy kisebb atombomba erejének megfelelő pusztítást tudna véghez vinni, csak éppen sugárszennyezés nélkül. És mivel formájának köszönhetően mélyen behatol a talajba, föld alatti bunkerekben sincs tőle biztonságban az ellenség. Mivel nincs benne semmilyen robbanó anyag, nukleáris töltet, esetleg biológiai vagy vegyi fegyver, az űrre vonatkozó nemzetközi szerződések tilalmai sem vonatkoznának rá.

Akkor miért nem alkották meg máig? Egyszerű. Túlságosan drága lenne 9 tonnás fémrudakat felszállítani az űrbe, úgyhogy maradt helyette a hasonló hatásfokú, olcsóbb, de szennyező nukleáris töltet.

A Borisov-gát

Legutolsó kiválasztottunknak nincs titokzatos, vagány vagy félelmetes beceneve, talán azért, mert nem is fegyvernek szánták. A hidegháborúban ugyanis nem csak a tömegpusztító fegyverekre fordítottak rengeteg pénzt, de minden olyan kutatásra is, amivel előnybe lehet kerülni az ellenséghez képest, mondjuk gazdaságilag. Így kezdtek el egyre többet foglalkozni Petr Borisov orosz tudós ötletével, miszerint fel kellene valahogy olvasztani az Északi-sarkot…

A Szovjetunió hiába volt ugyanis hatalmas területű ország, fejlődését eléggé gátolta, hogy nagy része majdnem állandó fagyban fekszik, így például elég nehéz hozzájutni a nyersanyagokhoz.

És itt jött a nagy ötlet! Borisov 1959-ben fejtette ki egy interjúban, hogy az Ázsia és Amerika között lévő Bering-szorosban előregyártott betonelemekből egy 60 méter mélyre merülő mesterséget gátat hozna létre. Ezt egy szintén erre a célra épített atomreaktor látná el árammal, a gátban lévő turbinák pedig ellenkező irányba forgatnák a Csendes-óceán felől érkező hideg tengeráramlásokat. Így az Északi-sarkot egy idő után felmelegítené a másik irányból érkező Észak-Atlanti meleg áramlás, és elolvadna a jég.

Nekünk ez ma, a globális felmelegedés árnyékában már nagyon kísértetiesnek hangzik, egy megváltozó klímájú Szibéria viszont akkor tényleg komolyan elkezdte érdekelni a szovjeteket, sőt, az amerikaiakat is. Bele se merünk gondolni, hogy mi lett volna, ha a nagy ellenségeskedés ellenére mégis összefognak és megcsinálják.

Hogy tetszett? Regisztrálj, és csak azt kapod, ami igazán érdekel!
Belföld
Külföld
Bulvár
Tech
Tudomány
Lepj meg!

Belépve nem neked kell a hírek után menned!*

*Hiszen a hírfolyamodba viszi a folyamatosan tanuló algoritmusunk Regisztrálok!
Még többet innen:
Nuus
Tetszett a cikk?

Hírlevél - feliratkozom, mert az jó nekem

Neked ajánljuk

Ha tetszett a cikk:

és kövess minket a Facebookon

Megosztás Facebookon
Megosztás Twitteren
Szólj hozzá Nincs hozzászólás
Hozzászólások mutatása

Válasz vagy komment írása

Cikkajánló
A következő cikkek betöltése folyamatban...