Adózás
Az ókori görögöknél önkéntes volt az adózás – mégis kőgazdag volt az egész birodalom
Az ókori görög városállamok az európai kultúra, tudás és civilizáció bölcsője volt. Olyannyira, hogy a hatalmas Római Birodalom is belőlük építkezett, filozófiai, matematikai és társadalmi berendezkedésük a mai életünket is jelentősen befolyásolja. Ahhoz képest, hogy a mai Görögország évek óta a csőd szélén billeg, elődeik olyan progresszív adópolitikát folytattak, ami bárkinek becsületére vált volna.
Képzeljük csak el egy pillanatra: olyan lenne Magyarország adórendszere, hogy csak annak kellene adót fizetnie, aki megengedheti magának. Hogy a szegények gyakorlatilag mentesülnek az adófizetés alól. A gazdagok pedig jóval többet tesznek be a közösbe, tulajdonképpen önkéntes alapon, mint amennyire kötelezve vannak, ahelyett, hogy megpróbálnák elsumákolni. Képzeljük el, hogy ebben a rendszerben nem csak kisebb adóapparátusra van szükség, de az adózó még azt is megmondhatja, hogy mire költse az állam az adója egy részét!
Mert az ókori görögöknél ez így működött, csak sajnos a matematikán, tudományon, a drámán és filozófián túl az adózási rendszerüket nem vettük át.
A görögök az adózás kérdését etikai kérdésnek tekintették. Azt vallották, egy társadalom szabadsága vagy elnyomása éppen az adózási rendszerén mérhető le. Nem is azért csodálhatjuk őket, ahogyan adóztatnak, hanem ahogyan nem teszik ezt. Mert az állam nem számolt az emberek adójával. A gazdagok a vagyunk egy részét egyfajta önkéntes adakozás formájában osztották meg a köz javára, amit úgy hívtak: liturgia.
A liturgia (ókori írásmódban leitourgia) nem volt mindig kisajátítva az egyház által, nem jelentette mindig az istentiszteletet. A szó szerinti jelentése közszolgálat, szolgálat az emberekért. Az elv egyébként a görög mitológiában gyökerezik, amikor Prométeusz ellopta a tüzet az istenektől az emberek számára. Pallasz Athéné az olívát adta az embereknek, mint a béke és bőség jelképét, cserébe egy várost is elneveztek róla. A gyakorlat elméletét Arisztotelész dolgozta ki. Eszerint a társadalom nagyszerű tagja az, aki bőkezűen támogatja az államot és a közösséget.
De akkor a szegény ember nem lehet nagyszerű, csak mert neki nincsenek meg az anyagi lehetőségei?
Tette fel a kérdést. Dehogynem. Arisztotelész szerint az igazi gazdagság abban rejlik, ha jót cselekszünk. Aki tud, pénzzel és ajándékokkal, mások pedig úgy, hogy segítenek a rászorulókon.
Hippokratész, minden orvos atyja szintén a szociális felelősségvállalásban hitt, és azt tanácsolta orvostársainak:
Legyen, hogy ingyenesen gyógyítotok a saját megelégedettségetekre.
Az első doktor még azt is hozzátette, hogy a szegényeket ugyanolyan ellátásban részesítsék ingyen, mint a tehetősebb görögöket.
De mi történt akkor, ha mondjuk a várost fejleszteni kellett? Mondjuk szükség volt egy új hídra, vagy a perzsák megint randalíroztak a partvidéken, és katonákat kellett toborozni? Esetleg közeledett egy nagy fesztivál? Ilyenkor szóltak a gazdagoknak. A mai gyakorlattal ellentétben nem pusztán azt várták el tőlük, hogy egy kezdőösszeggel segítsék a vállalkozást, de folyamatosan támogassák. Az ő felelősségük volt, hogy figyelemmel kövessék a munkálatokat.
A racionalitás is azt diktálta, hogy a város kiadásait a gazdagok állják, hiszen ők részesülnek aránytalanul nagy részben a közösség áldásaiból. Érdekes módon ezt az adózás-adakozást semmilyen törvény vagy hivatal nem írta elő, sokkal inkább a társadalmi gondolkodás és a tradíciók határozták meg. Az adakozó motivációit a jóindulat, a közösség felé érzet kötelesség, a megbecsülés vágya jelentette. Míg korábban csak a harcosok válhattak hősökké, addig később ezek a gazdagok is elérhették ezt a társadalmi státuszt, amennyiben elég kitartóan és bőkezűen dolgoztak a köz javáért. Ez azt eredményezte, hogy sokan háromszor-négyszer többet adtak, mint amennyire szükség volt – ugye milyen távol esik ez a ma megszokott adókerülő viselkedéstől?
Enélkül nem lenne ma olimpia, jóval szegényebbek lennénk a hatalmas görög kultúrát hirdető, ma is álló épületek nélkül, nem is beszélve az ideológiai és civilizációs javakról. Az Akropolisz, a Parthenon mind-mind a liturgikusoknak köszönhetően épült meg.
Érdekes módon a legkedveltebb és legfontosabb adakozási célpont (egyben a legköltségesebb is) a tengerészet volt. A hadihajókat adott embernek nemcsak megépíttetnie, de működtetnie és fenntartania kellett. Az erős flotta pedig nemcsak a kereskedelmet virágoztatta fel, de távol tartotta a kalózokat és az ellenséges országok flottáját is. Miután Athén kereskedelmi központ volt, kiemelt fontosságú volt a hadihajók szerepe, amelynek parancsnoki tisztségét gyakran az építtetője foglalta el.
A liturgikusok száma Athénban 300 és 1200 között változott, attól függően, hogy mire volt szükség, kiváltképp háború idején. Külön társadalmi csoportot alkottak, amely folyton változott s megvolt a maga önkéntes koordináló szerve is.
Az adózás mértéke politikai előnyökkel is járt. Mielőtt Periklész Athén élére került volna, több színdarabot és hatalmas fesztiválokat finanszírozott. De nem a római mintájára, a maga örömére, hanem a köz által szükségesnek ítélt rendezvényeket. Sőt, politikai ellenfele, Cimon ugyanezt tette, így kettejük párharca egyrészt korán kezdődött, másrészt a polgártársaikat gyarapította közvetve.
Nagyon beszédes az a tény is, hogy mi történt a gazdagokkal, akik nem akartak adakozni. A nyilvános megvetést kockáztatták! Felmentést azt kaphatott, aki vagyonához mérten éppen támogatott néhány a városállam által meghirdetett projektet.
Előfordult, hogy egy liturgista megvádolta a másikat, hogy nála jóval gazdagabb, mégsem adakozott. Ilyenkor a polgár három dolgot tehetett. Elfogadta a felkérést és adakozott magától, megvárta a bíróságot, hogy eldöntse, kinek nagyobb a vagyona, vagy keresett valakit, aki helyet cserélt vele.
Ma, amikor egyre nagyobb a szakadék szegények és gazdagok között, amikor sokan elképesztő vagyonokra tesznek szert, jól jönne egy kis ókori görög módi. Talán akkor helyére kerülnének a dolgok.
Fotó: Pixabay/Boboshow CC0
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
