Életmód
Mind félünk a bukástól, de a halogatás a legrosszabb megoldás
Közhely, de a sikerhez olykor tényleg bukások sorozatán keresztül vezet az út: van, aki képes tanulni belőle, és felhasználni a tapasztalatait, másokat pedig megbénít a bukástól való félelem. Utálunk elbukni, de miért?
Elméletben mind elismerjük, hogy hibáinkból lehet a legtöbbet tanulni, utána javítva őket fejlődhetünk, és juthatunk előre, mégis félünk a bukástól. Elméletben ez nagyon jól hangzik, de sokunk számára ez nagyon messze van a valóságtól. Néhány hipermagabiztos rocksztár és MLM-guru kivételével mindenki retteg a bukástól. De vajon miért? Mi játszódik le ilyen helyzetben az agyunkban?
A Kaliforniai Egyetem professzora, Martin Covington szerint a bukástól való félelem nagyon erősen összefügg az önmagunkba vetett hitünkkel. A „Motiváció kézikönyve az iskolában” című könyvben megjelent tanulmánya azt részletezi, hogy önbizalmunk védelmének egyik módja az, hogy elhisszük magunkról, hogy értünk hozzá, kompetensek vagyunk – és ezt elhitetjük másokkal is. Épp ezért válik nagyon fontossá a teljesítmény,
a bukás pedig egyenlő lenne azzal, hogy beismerjük: értéktelenek vagyunk, bénák, fölöslegesek.
Ha valaki nem bízik eléggé saját képességeiben, akkor Covington szerint többféle technikát dolgozhat ki annak érdekében, hogy fenntartsa a saját magáról kialakított képet. Ezek sokszor különböző kifogásokban, vagy egyéb védekező mechanizmusokban nyilvánulnak meg.
Magadra ismersz?
Covington négy csoportot különböztet meg az általa tanulmányozott diákok között:
Siker-orientáltak: a tanulás öröméért tanulnak, a bukást a fejlődés egyik eszközének látják, és nem ez alapján értékelik önmagukat.
Túlbuzgók: annyira félnek a bukástól, hogy inkább jelentősen túlteljesítenek, akár az elvártnál sokkal több munkát is elvégeznek.
„Lényeg, hogy meglegyen” típusúak: nem a sikert hajkurásszák, csak az a lényeg számukra, hogy átcsússzanak – gyakran gyártanak kifogásokat, és esnek a halogatás csapdájába.
„Úgyse sikerül” típusúak: már felhagytak a próbálkozással, hogy bármiben is sikeresek legyenek. Az ilyen típusú embereket a legnehezebb motiválni, hisz úgy érzik ők semmiben nem lehetnek sikeresek.
Különböző kategóriáktól tesszük függővé az önmagunkba vetett hitet: akadémikus sikerek, külsőségek, népszerűség… Elfelejtjük, hogy emberek vagyunk és néha hibázunk. A bukás is része a tapasztalatainknak, emiatt nem szabadna hibáztatni magunkat
– mondja Covington.
A kulcs tehát az, hogy elfogadjuk, mi is képesek vagyunk hibázni, és ez egyáltalán nem baj, sőt, mással is előfordul.
Ráér holnap is
Bizony, a halogatás hátterében is gyakran a bukástól való félelem áll. Biztos sokak számára ismerős a helyzet: készülni kellene egy fontos vizsgára, vagy egy nagyobb leadás jön a cégnél… Hirtelen csodaszép rend lesz a lakásban, és minden olyasmire lesz időnk, amire eddig valamilyen oknál fogva soha nem találtunk egyetlen percet se – csak hogy ne kelljen az igazi feladattal foglalkozni. Ismerős:
Persze a halogatás se stresszmentes, de így később könnyű azzal áltatni magunkat, hogy „ha lett volna elég időm, jobban sikerült volna„. Így nem kell igazán szembenéznünk azzal, hogy hibáztunk, okolhatjuk a körülményeket érte – amiket valójában mi magunk teremtettünk meg.
Engedd hibázni!
Könnyű mondani, hogy változtassunk, de sajnos sok dolog gyerekkorban rögzül. Fontos lenne például, hogy a szülők ne essenek túlzásba, és ne tapossák ki előre az utat a gyerekek számára. Dr. Wendy Mogel amerikai pszichológus szerint, ha a szülők igyekeznek megvédeni gyereküket a mindenféle nehézségtől és kellemetlen szituációktól, akkor később sokkal nehezebben kezelik a bukást.
Lehetetlenek ugyanakkor nincsenek. Még ha nem is lehetséges egyik percről a másikra megváltozni, elkezdhetjük egy fokkal tudatosabban nézni önmagunkat. Tudnunk kell, hogy bárkivel, bármikor előfordulhat, hogy valamit elront. A kérdés az, hogy mihez kezdünk vele: a szőnyeg alá söpörjük, vagy tanulunk belőle?
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
