Budapest
Kossuth híd – átkelő tíz évre
A II. világháborúban a németek felrobbantották a budapesti Duna-hidakat, az ostrom utáni első állandó híd a Kossuth és a Batthyány teret kötötte össze. 1946-tól 1956-ig működött, 1960-ban lebontották.
A hidak pótlását kishajókkal, illetve pontonhidak építésével próbálták megoldani. Először 1945. március-áprilisában a Margit-híd mellett vertek ideiglenes hidat, melyet a városlakók Manci hídnak neveztek el. Utána a Fővám térnél a Ferenc József (ma: Szabadság) híd, a Boráros térnél pedig a Horthy Miklós (ma: Petőfi) híd roncsaira eszkábáltak szükségátkelőket. Áprilisban a déli összekötő vasúti hídnál készült szükséghíd, novemberre az Erzsébet híd mellett épült meg a Böskének becézett pontonhíd.
Mivel a jégzajlás használhatatlanná tette a pontonhidakat, a Minisztertanács 1945. április 19-én híd építéséről döntött. Helyét a Batthyány tér és a Kossuth Lajos tér között jelölték ki, mert itt kialakíthatók voltak a hídfők, és a mederben sem akadályozta semmi a pillérépítést. A terveket Mistéth Endre és Hilvert Elek készítette. „Fél-állandó híd”-nak nevezték, mert csak másodrendű terhelésre és tíz év időtartamra tervezték.
Alighanem véletlen, hogy a pillérek alapozását 1945. május 16-án, Nepomuki Szent Jánosnak, a hidak védőszentjének napján kezdték meg. A szerkezetet a Csepeli Vas- és Fémművek, illetve a Győri Vagon- és Gépgyár szállította. Nagyrészt acélelemekből épült, de nemcsak új anyagból, hanem csövekből és a roncshidak megmaradt részeiből is. A kilencnyílású, rácsos szerkezetű híd két parti nyílása fából készült 7,0 m-es úttesttel, 2×3,25 m-es járdaszélességgel, hossza 355 m volt, legnagyobb, középső nyílása 80 m.
Az építés az 1945. szeptember 22-én vízre bocsátott, 100 tonna teherbírású József Attila úszódaru segítségével folyt. A faanyagot a budai kertek fenyőiből, a dunai úszóstrandok anyagából, a romházak maradványaiból nyerték. A hídépítők napi 16-18 órát dolgoztak, és néhány nappal azután, hogy a kemény télen a jégzajlás elvitte a Margitszigeten átvezető Manci pontonhidat, 1946. január 15-én megindult a gyalogosforgalom.
A járművek január 18-tól – az utolsó német hídrobbantás első évfordulójától – kelhettek át a hídon. A hivatalos átadást erre a napra időzítették. Pesten egyenes felhajtó létesült a Báthory utca tengelyében, Budán pedig erős ívekkel két rámpa épült északi és déli irányban, a rakpart vonalával párhuzamosan. Az autóbuszforgalom csak később, március 12-én indult meg.
A hídon a járművek óránként tíz kilométeres sebességgel, 20 méteres követési távolsággal közlekedhettek. A hídépítést – ahogy akkoriban nevezték: a hídcsatát – Zádor István festőművész örökítette meg, Háy Gyula pedig drámát írt róla Az élet hídja címmel. A darabot 1951-ben a Nemzeti Színház mutatta be Várkonyi Zoltán és Gellért Endre rendezésében, Berky Lilivel, Fónagy Mártával, Görbe Jánossal, Kállay Ferenccel és Mészáros Ágival a főbb szerepekben.
1954-ben a két faszerkezetű nyílást acélból építették át. A híd teherbírása korlátozott volt, egy idő múlva már csak kisebb gépjárművek közlekedhettek rajta. A Kossuth híd az állandó Duna-hidak, a Szabadság, Margit, Lánchíd és Petőfi híd újjáépítése után már nélkülözhetővé vált. 1956 tavaszán lezárták a jármű-, majd 1957-ben a gyalogosforgalom elől, de bontását csak 1960. március 17-én kezdték meg.
A hídnyílások vasszerkezetét két úszódaru egy darabban tette partra, ahol feldarabolták, majd elszállították. A pilléreket lazító robbantással, majd légkalapáccsal távolították el, a törmeléket úszódaru emelte ki. A meder tisztítása 1963 januárjában ért véget. A Kossuth híd a háború utáni újjáépítés fontos állomása volt, emlékét a hídfők helyén, a pesti és a budai rakparton emléktábla őrzi.
Forrás:MTVA Archívum
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
