Zene

Ezeken a számokon egyszerűen nem fog az idő

  • Szerző:nuus
  • 2016.12.17 | 07:30

Mindenki ismeri őket. Vagy ha még nem, akkor majd előbb-utóbb fogja. Alapvetések, melyek azokban az ihletett pillanatokban születtek, amikor épp megállt az idő.

Ezek a számok bármikor születhettek volna. Éppen ezért minden korban ugyanúgy érvényesek. Időn kívüliek. Generációk adták, adják és fogják adni őket kézről-kézre. Mint a stafétát. A mindenkori pillanatot hordozzák magukban.

Mint minden lista, úgy ez is jóval hosszabb, mint 12 dal. Felférne rá a Billie Jean (Michael Jackson), a Losing my Religion (R.E.M.), a Rehab (Amy Winehouse), Johnny Cash Hurt (Nine Inch Nalis) feldolgozása, a Connected (Stereo MC’s), a Purple Rain (Prince), a Wonderwall (Oasis), valami a Doors-tól, a Beastie Boys-tól meg Roni Size-tól, de akár a Last Christmas (Wham) is, nem beszélve a Hallelujah-ról (Leonard Cohen). De mi most másik 12-őt mutatunk.

New Order: Blue Monday

Amikor ez a szám 1983-ban megjelent, mindennek ellentmondott, ami éppen akkor a popzenében folyt. Maga volt a jövő frissessége. Szinte zavarba ejtően. De az igazán durva az, hogy ezt a tulajdonságát azóta se veszítette el. A modernség himnusza.

White Stripes: Seven Nation Army

A 2003-ban megjelent szám egy gyors lefolyású lappangási időt követően szinte egyik napról a másikra vált a közösségek himnuszává. Ezzel a dallal üdvözlik egymást az éjszakában összefutó, ittas társaságok, és ezzel fejezik ki üvöltve, hogy mindennél jobban érzik magukat (fesztiválközönség). De a kedvenc csapatunk harsányan boldog éltetése is e dal rigmusára történik (focidrukkerek).

Lou Reed: Walk on the Wild Side

Az 1972-es keltezésű szám (akkori?) tabutémák egész sorát énekli meg. Mégsem a merész szexuális fantáziálgatás jut az eszünkbe, ha meghalljuk, hanem a szabad akarat és a könnyed képzelet. Az út, amin haladunk, tapasztalunk és megismerünk, és ami folyamatosan fogy alattunk, miközben újabb és újabb elágazások jönnek.

Stone Roses: Fool’s Gold

Ha van a lebegve-úszva táncolásnak, a mindenek felettiségnek himnusza, akkor biztosan ez az 1989-ben született dal az. Olyan hangzást hozott az évtized legvégén, ami majd csak a következő közepén lett általánosan elfogadottá. Minden korábbi évtizedből és korból van belőle egy csipetnyivel.

Jaydee: Plastic Dreams

Időközben felnőtt az a generáció is, amelyik először szeletelt. A szeletelés tevékenységének emlegetése pedig egykor szitokszónak számított. De ma már tudjuk: szeletelni jó, a szeletelés nem bűn. Az 1992-ben készült számnál pedig nem is találunk jobbat a szeletelés méltóságának kifejezésére. Partyhimnusz non plus ultra.

Led Zeppelin: Whole Lotta Love

Bár a halhatatlan gitárrif már ’68 nyarán megvolt, magát a számot csak 1969. májusában vették fel, és novemberben adták ki. Amiért szeretni lehet a klasszikus rockot, az ebben a számban pontosan benne van. Dög, mocsok meg erő csordulásig, azonnal megrészegítő hangzás és progresszív attitűd jellemzi. A léggitározás himnusza, mert önkéntelenül kezdjük el rá.

ABBA: Dancing Queen

A svédek jó pár pophimnuszt adtak az örökkévalóságnak, de talán ez a legszerethetőbb. A másság (egyik) himnuszának tartják, de pontosabbak vagyunk, ha inkább azt mondjuk, az egyéniség himnusza. Ne légy nyuszi, hanem oroszlán, ha a táncparkettre lépsz. Mozogj úgy, ahogy jön, ahogy jól esik. Azt az irdatlanul tökéletes ritmusszekciót, ami ebben a számban szól, úgysem lehet mozdulatlanul végigállni

Rolling Stones: Sympathy for the Devil

A hatvanas évek végén született dal a füstös-romlott, mégis felvillanyzóan izgató, eredeti és vonzó dekadencia himnusza. Mindazoké a dolgoké, amiktől óvtak a szüleid, és amiktől sosem tudtak távol tartani. Neked se fog, ha majd gyereked lesz és megpróbálod. Ahogy te is a magad korában, úgy ő is felül ugyanarra a vonatra a magáéban. Hu-huuu, hu-huuu, hu-huuu, hu-huuu…

Eurythmics: Sweet Dreams (Are Made Of This)

Az 1983-as dal örökérvényű hangzása a zseniális Dave Stewartnak köszönhető. Az énekesnő, Annie Lennox megjelenése, és az egész lényéből is ez árad, olyan, mintha egy futurisztikus sci-fiből lépett volna elő. Egy olyan világból, amit sose fogunk utolérni, ami örökre jövő marad. Akárcsak a legmerészebb álmaink. Persze te lehetsz bátor.

Underworld: Born Slippy

A brit tech-house zenekar 1995-ös száma a Trainspotting című film himnusza. Meg az egyéjszakára szóló élményeké. Meg az önmagunkból való kiugrásé. Ez a szám az, amire a legnagyobb biztonsággal veszítheted el magad és magad fölött a kontrollt is. Tökéletesen alkalmas arra, hogy tombolva örülj magadnak.

Blur: Girls & Boys

Ez volt az a dal, amire Damon Albarnék 1994-ben elveszítették a szüzességüket – persze csak átvitt értelemben. Az örök tinédzserek himnusza ez, akikben mindig ott buzog a gyerek, de minimum a játékos ember. Akik számára minden újabb hódítás és ismeret megszerzése felér a szüzesség újbóli és újbóli elvesztésével.


Nirvana: The Man Who Sold The World

A dalt eredetijét jegyző David Bowie és a Nirvana is olyan előadók, akik több számmal is felkerülhettek volna a listára. Egy a halálra akkor már lélekben felkészült ember játssza el egy éppen akkor sokadszorra is újjászülető másik ember dalát – azóta mindketten halottak, sajnos tudjuk jól. Miattuk, és a példamutató alázatossággal elővezetett feldolgozás miatt is legyen ez a tisztelet himnusza.


Megosztás Facebookon
Megosztás Twitteren

Hírlevél - feliratkozom, mert az jó nekem

Szólj hozzá Nincs hozzászólás
Hozzászólások mutatása
Cikkajánló