Lélek
Fogadd meg a Forrest Gump-szerű Jessica Pan fura tanácsait, ha zárkózott vagy
Amikor az orvos recept helyett forgatókönyvet ír, hogyan állj szóba idegenekkel.
Képzeld azt, hogy leülsz a megállóban egy férfi mellé, aki a telefonját bámulja. Veszel egy mély levegőt, és ráköszönsz: „Szia”. Erre ő döbbenten rád pillant, és közelebb húzza magához a táskáját. Jessica Pannel ez mostanában többször megtörtént.
Az írónő pár éve talált kedvenc londoni kávézójában egy dobozt, tele kitűzőkkel. Az egyiken az állt, hogy
Szóba állok idegenekkel.
Gyorsan félre is dobta, nehogy valaki meglássa nála. Olyan ereje volt az üzenetnek, mintha az volna a felirat, hogy
Pókokat eszem!
Számára ugyanis, szóba elegyedni idegenekkel csakis egy vészforgatókönyv része lehetett: ha eltévedne, lemerülne a telefonja vagy eltörne a lába, esetleg még tájfun esetén vetemedne ilyesmire. Vagy ha mindez egyszerre sújtaná.
Tudja, hogy ezzel nincs egyedül. A mindennapi rohanásban nem is olyan nagy baj, ha senkivel sem kell beszélgetnie. Mindenesetre megtartotta azt a kitűzőt: jól jöhet még, ha például szószátyár turistának öltözne – ezzel a halloween-kosztümmel valóban a frászt hozná a londoniakra.
Az évek teltek, míg nem egy cikk került a szeme elé, amely azt állítja, hogy
boldogabbak azok az emberek, akik idegenekkel szóba állnak.
Akkortájt éppen New Yorkból repült haza, és a gépen egy sorban ült két férfival. Felvette a fülhallgatóját, és látványosan a semmibe révedt. Azt sugallta:
Nehogy hozzám szóljatok, itt sem vagyok.
“I would have you ask a stranger, ‘Excuse me, I just forgot. Does England have a queen and, if so, what’s her name?’ You would have to say these exact words and nothing else.”https://t.co/YhNgrvpLLo
— Jess Pan (@JessicaLPan) December 2, 2017
Bejött a húzás, az urak egymással kezdtek foglalkozni: kezdésként barbecue-recepteket cseréltek, majd egyre inkább megnyíltak egymás számára. Fotókat is mutattak a telefonjaikon, és mire leszállt a gép, az egyikük már meg is hívta a másikat péntekre, a szülinapi partijára.
Ledöbbentem, amikor belegondoltam, hogy egy hatórás repülőút így is alakulhat, és nekem mennyi minden maradt ki az eltelt évek alatt. Ügyet sem vetettem a körülöttem lévő több tucat, vagy akár száz emberre. Életreszóló recepteket, szülinapi zsúrokat és egymás vállán sírásokat hagytam így ki!
Eldöntötte, hogy innentől fogva egy hónapot azzal tölt, hogy annyi idegent szólít le, amennyit csak lehet. Ha már ez a boldogság kulcsa.
Másnap már reggel nyolckor kinézett egy nőt a buszmegállónál. Odament hozzá, de az elfordult tőle. A járművön tovább próbálkozott: nyitott szemmel figyelte, kivel tud kapcsolatba lépni. Utastársai telefonjaikba merültek, volt, aki Candy Crush-t játszott. Senki sem törte meg a csendet. Próbálta a cukorkát, mint beszédtémát bedobni, de mikor az érintett utasnak leesett, hogy belenézhetett a telefonjába, azt éreztette, mintha Jessica kukkolta volna. A buszos vonalról így letett.
Betért a közeli bárba, ahol egy számára ismeretlen srác volt a pultos.
Te új vagy itt, ugye?
Bízott abban, hogy valaki olyan csak válaszra méltatja, akinek ez a munkaköréhez tartozik.
Három éve dolgozom itt.
Ebben a pillanatban hasított belé, hogy valójában fél az idegenektől. Felhívta a Bostoni Egyetem pszichoterapeutáját, Stefan G Hofmannt. Az érzelmeket kutató szakember sokaknak segített már fóbiáik leküzdésében, melyek közt az idegenekkel való kommunikáció is szerepel. Szerinte teljesen normlis a nő hozzáállása:
Ez a fajta szociális szorongás teljesen rendjén van. Közösségi lények vagyunk – azt akarjuk, hogy elfogadjanak, az elutasítástól pedig irtózunk. A gondok akkor kezdődnek, ha valakiből ez teljességgel hiányzik.
Klinikáján mély vízbe dobja pácienseit: a számukra lehető legrosszabb forgatókönyvet valósítja meg. A terápia hatékony: muszáj valamit lépniük az adott helyzetben. Olyasmiket csináltat meg velük, hogy például kiállítja őket az út szélére énekelni, vagy hogy kéregessenek legalább 100 idegentől 400 dollárt. A doki szerint
Senki sem fog elhagyni vagy letartóztatni, ha megteszed.
Hoffmann olyan neurotikus filmrendezőhöz hasonlítja magát, aki extrém forgatókönyveket ír és valósít meg, hogy a legnagyobb félelmeikkel szembesítse pácienseit. 80 százalékban be is jön, amit elterveznek. Jessica kíváncsi volt, számára mit írna (fel) a szakember. Neki a legnagyobb félelme ugyanis az, ha őrültnek vagy ostobának tartják.
A legjobb az lesz, ha szándékosan hülyeségeket kérdezel. Angliában ezt úgy viheted a csúcsra, ha azzal szólítasz le valakit, hogy elfelejtetted, van-e királynőjük, és hogy mi a neve? Eztán arra számíthatsz, hogy vagy amnéziásnak tartanak, vagy azt hiszik, viccelsz, esetleg hazudsz.
Jess szerint az fog történni, hogy a szemüket forgatva otthagyják. Ha mindez a metrón történik, akkor mindenki őt fogja bámulni, és teljesen hülyének is néznék. Hoffmann szerint ez reális meglátás: valószínű így is történne, de aztán az élet menne tovább.
Nem lett a páciense, ezért nem is követte a doktor tanácsát. Másnap úgy esett, hogy egy sushi bárban evett, és az erős fűszerek miatt nagyot tüsszentett, mindent beborítva kajadarabokkal. Ekkor egy férfihangot hallott a háta mögött, aki megkérdezte, leülhet-e mellé. Egy öltönyös úr készült épp odatelepedni, miközben a lány úgy evett, mint egy disznó. Élete legrosszabb pillanata – zsebkendője mögül, egy kézmozdulattal intett, hogy üljön le az illető.
A helyzet innentől pörgött fel. A férfi felnézett a telefonjából, és beszélgetést kezdeményezett, ráadásul franciás akcentussal. Több se kellett neki, Jess rákérdezett, hová való. A tippje bejött, amit megpakolt azzal, hogy a Brexit-témát is bedobta. Egész jól elbeszélgettek, de a fecsegésről szeretett volna a mélyebb kérdések felé is evezni.
Idén is lesz hó? Innom kell egy kávét…
Párbeszéd-indítónak ezek a témák pont jók; a kutyásokkal meg az eb révén lehet ismerkedni, de hogy valaki köztéren egy igazi történetet is megosszon vele az életéből, ahhoz a kíváncsi fülek hada zavaróan hat.
A buszon egy nagymama az unokájával barkochbázott, mire Jess diadalmasan beleszólt, hogy a róka lesz a megfejtés. Idegenkedve néztek rá, és az is kiderült, hogy a mosómedvét kellett volna kitalálni. Falusi libának érezte magát, aki a városba tévedt. Felhívta a chicagói viselkedéstudományi szakembert, Nicholas Epleyt is, mert tőle származott az a megállapítás, hogy az idegen ingázókat leszólítók boldogabbak.
Ez a legkönnyebb helyzet, amikor úton vannak. Minden más esetben épp elfoglalják magukat valamivel. A metrón és a buszon nincs dolguk, csak üldögélnek.
Epley megvizsgálta, hogy utazás közben tényleg azért nem kezdünk-e beszélgetni, mert úgy gondoljuk, hogy a többiek nem akarnak velünk szóba állni. Ezzel szemben azt mutatta ki, hogy az emberek többsége valójában szívesen csevegne a mellette ülővel.
Úgy gondoltuk, hogy 43 százalék körül lehetnek azok, akik szóba elegyednének egymással. Tévedtünk: közel 100 százalék megtenné. Persze van olyan is, aki inkább egész úton némaságba burkolózna, de az ő számuk elenyésző.
Jess elővezette, hogy neki a fecsegés kevés, erre a szakember azt javasolta, hogy olyan kérdésekre kanyarodjon, hogy szereti-e az illető a munkáját, meséljen a családjáról, hol járt idén érdekes helyen… Magyarul, hogy felnőttként tanuljon meg végre beszélgetni.
Nem sokkal később egy utcai festővel csevegett, aki meghívta egy zártkörű művészeti eseményre. Jess számára nagy lehetőség csillant így meg. Picasso-nyomatok a falon, hatalmas termek és csupa olyan ember, akitől csak tanulhat. Főleg idősebb urakat talált, akik meg is osztottak vele pár személyes részletet az életükből: egyikük a vörösbortól és Bob Seger dalaitól lazul el. Majd Roger is előkerült, a festő, aki ide hívta:
Számomra a művészet ad értelmet az életnek: a fények, a szerkezet…
Jess nem művészettörténeti leckéért jött, így inkább belekérdezett:
Mi volt életedben eddig a legrosszabb, amit tettél?
A férfi elgondolkodott:
Tiniként felgyújtottam az iskolám művészeti részlegét.
Bingo: pontosan erre vágyott, mikor az utcán leszólongatott embereket. Most egy menő magánbulin van, és örömet érez!
Máskor egy kedves finn pasit ismert meg a vonatnál, akit írnek szoktak nézni. Egy szürke, esős napon sokkal jobb vele kommunikálni, mint magában üldögélni.
A hónapot Jess elégedetten zárta, csak azon aggódott, hogy ha eztán szintet lép, valaki fel ne jelentse. A metrón ugyanis egy férfinek bedobta a királynős trükköt:
Van most Angliának királynője? Hogy hívják?
A pasas szemforgatva elismételte a kérdést, majd rávágta, hogy
Viktóriának hívják.
Na, erre a forgatókönyre a lány pont nem számított. Most ő kezdett hitetlenkedni. Az illető meg gyorsan elhúzott a metróval. Egy másik, láthatóan edzésre tartó srácot is megkérdezett, aki szintén Viktóriával felelt. Négy további nő viszont már Erzsébetet mondott. Van, aki nevetve közölte, más inkább ijedten válaszolt. De rendőrért senki sem kiáltott.
Jess szép lassan szembe tudott nézni a korábbi félelmével: nagyon tartott az idegenektől. Mára megtanulta, hogy bátran kérdezzen, bármi is a bögyében van. Nyíljon meg. Mosolyogjon többet. Olyan embert vidítson fel, aki unja a munkáját. A bókok általában bejönnek, kivéve ha valaki gyanúsnak véli a közeledését. A legtöbb ember szeret magáról beszélni. És igen: szóba akarnak állni valakivel.
Arra még mindig nem jöttem rá, mit akart a két metrós ürge Viktória királynővel. Időutazók voltak, vagy csak bunkók? Még több tapasztalatot kell szereznem!
Jessica jelenleg könyvet is ír kalandjairól, melynek témája: hogyan lesz egy zárkózott személyiségből extrovertált, említi meg a Guardian.
Válasz vagy komment írása
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
