No Flag Today – Újabb brit hiánypótlás a Szigeten

A kilencvenes évek britpopnak nevezett stílusából, jó nagy késéssel érkeztek meg az nagy nevek a Szigetre, a Blur, az Oasis Gallager fivérei és a Pulp után, most a The Verve frontembere, Richard Ashcroft is kipipálható volt.

Ha bárkiben lett volna bármiféle kétség (és a modern technikára nemet mondva, a korábbi setlistek böngészése nélkül, személyes tapasztalás révén akart a kérdés végére járni), annak Richard Ashcroft már a legelső percben, a Sonnet elővezetésével megadta a választ: a szólópálya válogatott darabjai mellett természetesen az „anyazenekar”, a The Verve dalai is a kűr részét képezték ezen az estén. Amely este egyébként eshetett volna egy icipicivel későbbre is, már csak azért is, mert lássuk be: a „napfényes pszichedélia” kifejezés egy meglehetősen testes oximoron. Szerencsére a természetes fények elég gyorsan halványultak és ezzel párhuzamosan a zenekar is belelendült a lassabb kezdés után.
A klasszikus Aviator napszemüvegében– némileg ironikusan – egy kissé jobb karban lévő Mick Jaggerre hajazó énekes és meglett férfiakból álló kísérete ugyanis nem egyáltalán nem vette félvállról a Szigetes fellépést. Legjobban talán a Los Angeles FC feliratú pólóban „dolgozó”, amúgy ötvenes, mindennapi publátogatónak kinéző dobos melegedett bele a dologba, de a többiek is odatették magukat. Sőt, ha valaki attól tartott volna, Ashcroft flegmája lesz az est meghatározó irányvonala, annak kellemes csalódásban lehetett része. (Nekem mondjuk abban volt, ha már itt tartunk.)

No Flag Today

Ha a – sokak által – britpopnak emlegetett zenei vonal/időszak mostanra a Szigeten teljes létszámban megfordult csúcsemberei közül Jarvis az entellektüel, Gallager a tahó, Damon Albarn pedig a polihisztor, akkor mai hősünk valószínűleg a nagyarcú okostojás lehet, szóval, simán benne volt a pakliban, hogy szépen lemegy a kötelező, aztán viszlát, szevasz. („She told me she loved me/Which means/She must be insane” – énekelte anno egy másik (brit) szigeti legenda és ezek a sorok nagy valószínűséggel tökéletesen reflektálnak I.Richard személyiségére is.) A lehetőség már csak azért is valós volt, mert ha 15-20 ezer embert nem is nevezhetünk „túl kevésnek”, de a teltháztól igen messze volt ez a koncert, és az ego bizony ilyenkor hajlamos alávágni minden egyéb szándéknak/megfontolásnak. Ehhez vegyük még hozzá a Budapest és koronaékszer kifejezések egy mondatban történő szerepeltetését, és akkor egy kis kényelmetlen érzés kezdhetett mocorogni a kiszámítottságtól ódzkodó, natural rebel beállítottságú nézők belsejében.
Csakhogy a kisördög elég hamar vissza is takarodhatott duzzogni oda, ahonnan jött, a fejek pedig inoghattak annak rendje, s módja szerint. Erről egyrészt a kütyüvilágnak jól beugató Ashcroft által levezényelt, – a megszokott zászlóerdő hiányát leszámítva – nagyjából a tipikus brit koncertszabályoknak megfelelően eszköztelen, vetítést és profi showelemeket mellőző előadás gondoskodott. Vagyis, a The Verve (illetve a zenekar messze legsikeresebb, emblematikus Urban Hymns lemezének) itthon élőben sosem hallott klasszikusai. Ez eddig borítékolható is volt. Viszont mindez olyan energiával és – az idő előrehaladtával láthatóan egyre növekvő – lelkesedéssel került elővezetésre, hogy a koncert végére bizony alig akadt olyan embert a küzdőtéren, aki ne érezte volna magát a zenekar elkötelezett hívének, és ne ordította volna együtt az énekessel a záró Bitter Sweet Symphony refrénjét. Válaszul Ashcroft felindultságában egészen odáig ment, hogy a buli végén – Ian Brown-t idézve – jó boxolóként táncolta körbe a színpadot, szívét csapkodva demonstrálva: az érzés kölcsönös. Music Is Power.

RICHARD ASHCROFT,

2019.08.08, Sziget Nagyszínpad

Muttley