Utazás

Délkelet-Ázsia szubjektív alsó 7. rész: Ho Si Minh-város, vagyis Saigon, avagy az őrület mekkája

Majdnem annyian lakják, mint Magyarországot, fő büszkesége a háborús emlékművek és katakombák, jellemzője, hogy teljesen őrült, ellenben itt adják a legjobb pho levest, és soha nem áll meg. Igen, ez Ho Si Minh-város, lánykori nevén Saigon, ami szüntelenül vonzza a turistákat, akik egy része örömittas arckifejezéssel hagyja maga mögött, míg mások az egyik legjobb vietnámi városnak írják le. 

Lehet olyan nyugati motorossal találkozni, aki tényleg felveszi Saigon ritmusát, és érzi, miként kell és szabad lavíroznia az elsőre átláthatatlan forgatagban. Mert a forgalom valahogy úgy néz ki, mintha egy bespeedezett egér elkezdene körbe-körbe rohangálni, minden értelmezhető ok és logika nélkül, és aki csak ránéz, azt ledudálja, hogy aztán megérkezzen a céljához. Aki nem olyan bátor, simán rendelhet egy grabes motorost, a nagyon elkényelmesedettek persze autót is, hogy belekóstoljanak, milyen is a hömpölygő tömeg része lenni. Röviden: folyamatosan azt várja az ember, hogy felboruljon, de aztán csak besorol, és a motoráradattal halad tovább a célja felé. 

a suszter az utcán
A suszter az utcán

Ember tervez, de aztán persze újratervez

Amúgy sok esetben Ho Si Minh-város valami olyasféle úticél, aminél persze, vannak előre kötelezően a listára tett megnéznivalók, de aztán a forgatag elragadja az utazót, és például összehozza olyan indiai fejlesztővel egy asztal mellett, akitől a legjobb pho levesező helyeket tartalmazó listát kapja meg, amit ő még valamikor Balin kapott egy másik utazótól. 

Saigon a beszélgetések városa is. Általában nem kell sok idő, hogy hasonszőrűre akadjon az ember. Ennek persze előfeltétele, hogy ne egy szálló magányában tépelődjünk a világ sorsa felől, hanem hostelworld.com 8+-os szálláshelyeinek valamelyikének recepciójánál. Mert szó volt már ugyan a sorozatunkban arról, hogy milyen alkalmazások segíthetik igazán a tájékozódást, és informálódást, de azért a tét nélküli, egymást segítő beszélgetések még mindig magasan verik az összes algoritmust, főként ha Saigon sör is társul mellé. Mert Ho Si Minh nem lehet igazi Saigon sör és pho leves nélkül. 

Az arcmaszk az egyik legkúlabb dolog

Az első kerületben, a backpacker street sarkán lévő pho levesező dacol mindennel, időjárással, közegészségügyi hatósággal (ez mondjuk rejtett üzemmódban dolgozhat, színét és hasznát nem lehet felfedezni), és napszakkal is. Mindig van egy alsó tagozatos méretű műanyag asztalka és szék, hogy a gőzölgő tál fölé kétrét görnyedve szemlélhesse közben a marhacafaton is rágódó, miként húz el mellette a fél város és ömlik az arcába a szmog. Mert az első nap még a Saigon sörbe tett sziklányi méretű jégkockáknak tudja be az ember a torokfájást, de aztán lassan kezd ráeszmélni, nem valami ázsiai hipszer-hiszti az arcmaszk, hanem nagyon is okos megoldás a felső légúti megbetegedések gyors és szükségszerű elkerülésére. Azt persze a saigoni négy nap alatt nem sikerült megfejteni, hogy az arcmaszkokra miért nem épült még ki valami handmade és urban iparág, de lehet hogy nem kutattam elég erősen a témában, pedig később még jól jött volna (mindenhol). A menőbbek persze úgy oldják meg, hogy az egészségügyi maszk fölé rakják a kúlabb, fazonra szabott maszkot. A még menőbbek – mint az amerikai csaj, a Saigon bee sörözőnél, az első kerületben – Los Angelesből hozta magával a spéci cserélhető szénszűrős maszkját. Mert a maszk az egyedivé tesz a tömegben, amiből pedig itt aztán van bőven. 

Nyugira vágysz? Irány a japán fürdőház!

A végén a tea
A végén a tea

Talán csak a múzeumok és állami hivatalok környékén csendesedik el az őrület, hogy adjon a kóborlónak kis időt arra, hogy visszamenjen jó ötven évet, és elmerengjen, a vietnámi háború tényleg embertelen és végtelenül kegyetlen voltán, amit nem kis részben a helyiek kitartásának és leleményességének köszönhetően nyertek meg. Ez utóbbira jó példa az alagútrendszer, ami északabbra van a várostól, és minden második sarkon szerveznek oda túrákat, hogy aztán kedélyesen kacarásszanak a kitágított alagutakba éppen csak beférő amerikai vagy kínai honpolgárok, hogy milyen fun is ez az egész. Mondjuk, aki Saigonban kevesebb emberre vágyik, az múzeumba menjen, vagy a tradicionális japán fürdőházba. Ez utóbbi a japán negyedben, a belvárostól jó fél órányi caplatásra van, de megéri a kiadós séta. A tradicionális japán fürdőház igazi japán visszafogottság, még a pénztárgép is csendesebben csilingel, amikor 600 ezer vietnami dongért lehet japán masszázst és fürdőbelépőjegyet venni. Az itthoni árakhoz mérten ez igen baráti, persze, a japán masszázstechnika  – shiatsu – vietnami változatát kapjuk. De persze, ez is remek, ha jó kezekbe kerülünk, és itt úgy tűnt, értenek hozzá. A sorban várakozók túlnyomó többsége japán volt, ők meg aztán eléggé minőségellenőr fejet tudnak vágni, ha valami nem kóser. Itt az volt. 

Saigoni négyparancsolat: alkudni, enni, inni, bulizni

Öreg motorosok a Saigon beerben

Saigonban minden az üzletről és persze az alkuról szól, míg Con Dao szigetén háromszoros felárral lehetett csak banánt venni, itt még az elemre is alkudhat, aki éppen elemében van. A piacok hangos ricsaja közepette is szót lehet érteni az árussal, talán csak a kínai pénzváltó mamik érzik magukat megtámadva, amikor a nem feltétlenül előnyös ajánlatukra valaki reagálni mer, és kitart a pozíciója mellett. Közben persze a bóvli rengetegben lehet találni különleges cuccokat is, amelyek még egyedibbé teszik az utazó felszerelését (újrahasznosított vite vízálló övtáska még akkor is jó, ha kemény 4 ezer forint).

A rejtett kávézó és a labirintusa

Az igazán jó üzleteket akkor kötjük, amikor az elrejtett kincseket tartalmazó listáról felkeresünk pár helyet.  Ezek egyike Little Hanoi Egg Coffee, amit annyira ügyesen elrejtettek a backpackers road egyik sikátorának a sarkába, hogy csak azok találnak rá, akik kitartóan keresik, vagy totál véletlenül. Ám aki meglelte, eldöntheti, ízlik e neki a kényszer szülte kávéféleség. A háború idején ugyanis az északiak számára hiánycikk volt a tej, és e helyett tojást és sűrített cukrot használtak a kávé ízesítésére.  E hagyomány előtt tiszteleg a kávézó is, amit már csak a berendezése és a hangulata miatt is érdemes felkeresni. Ha már hagyomány, új hagyományt teremtett a pho éttermek egyik üstököse a Royal Saigon étterem, ami organikus alapanyagokat, és környezettudatos szemléletmódot is visz bele a kitűnő ízvilág mellé a vendéglátásba. 

Az extázist grammra mérik

 Saigonban leginkább az éjszaka, ami képes a káosz igazi arcát előcsalni, fékevesztetten hömpölygő tömegből kedvükre szemezgetnek a helyek, és karaoke hangfalak monstrummá nőnek röpke pillanatok alatt, hogy a székeket az utcafronttal szembe állítva még több ember tudja nézni az örök mozit, az áramló tömeget, ami válogatás nélkül magával sodor mindenkit, és ki-ki a szerencséjének, vagy éppen valamelyik hely vendégfogó emberének köszönhetően kerül oda, ahova, és lép tovább, ha tud, mert muszáj, Saigon nem áll le. 

Tizenvalahány emelet magasból nem rossz

 

Megosztás Facebookon
Megosztás Twitteren

Hírlevél - feliratkozom, mert az jó nekem

Szólj hozzá Nincs hozzászólás
Hozzászólások mutatása

Válasz vagy komment írása

Cikkajánló